A levélíró egy percét sem bánja annak, ami történt, pedig pont ezekről gondoljuk később, hogy elpazarolt idő volt: titkos találkák a pultoslánnyal, aki mégis visszamegy a pasijához. Minek?

A történet idén kora tavasszal kezdődött. Épp egy csúnya szakítás, és csalódás által okozott sebeket hevertem ki (2.5 év, megcsalt, hazudott, lelépett, de ez egy külön postot érdemelne). Már több mint fél éve voltam egyedül, nagyon hiányzott már egy társ az életemből, akit szerethetek ismét. Úgy éreztem azonban, még mindig a régit szeretem, és nem tudnék másra úgy nézni, ahogyan illik. Ezidő tájt sokat jártam egy bizonyos klubba, ahová járt egy lány, a barátjával. Az első pillanattól kezdve tetszett, de "házinyúlra nem lövünk" címszóval el is vetettem az ötletet. Aztán a sors úgy hozta, hogy ez a lány épp munkát keresett, és talált is, az adott helyen, ahol én szinte mindennapi vendég voltam. Szép lassan észrevettem, hogy talán egy kicsit mintha többet jelentenék neki a többi vendégnél, mindig odafigylelt rám, és apró kedvességekkel adta tudtomra, hogy én neki más vagyok mint a többi vendég (pl a melegszendvicsemre a kethuppal kis smiley-kat rajzolt:) ). Hetekig csak elmélyült beszélgetések a bárpultnál, semmi komoly, de mindketten éreztük, ez már több mint haverság. Aztán jött a fordulópont, összefutottunk egy szórakozóhelyen, ahol én épp erősen ittas állapotban tartózkodtam, és úgy gondoltam, itt az ideje elmondanom neki, hányadán is állok vele. Elmondtam, gondoltam majd most jól elzavar de nem! Teljesen jól fogadta, és láttam rajta, hogy valahol örül a mondandómnak. Másnap telefon, találkozunk, és innentől beindult a lavina. napi 10-20 sms, félórás telefonbeszélgetések, minden alkalom megragadása a találkozásra. A leggyönyörűbb az egészben az volt, hogy több mint egy hónapig mindennap titkos találkák, séták a balatonbarton, és semmi egyéb, még egy csók sem csattant el. Ennek ellenétre, mindketten csodálatosan éreztük egymást. Én tudtam hogy ennek nem lehet jó vége, mert ott a barátja, akivel bár épp nem voltak jóban, de tudtam, sosem jó kikezdeni olyannal aki kapcsolatban él. Ennek ellenére hagytam magam sodródni az eseményekkel, minden percét éveztem, és először éreztem azt a szakításom óta, hogy van valaki, akibe újból szerelmes tudnék lenni. Aztán persze szép lassan megtörtént aminek történnie kellett, elsó csók, első együttlét, és minden pillanatára emlékszem. Rég voltam olyan boldog mint akkor, nem törődtem azzal hogy mi lesz csak azzal hogy mi van. Meg tudtuk oldani azt is hogy napokat együtt aludtunk, együtt voltunk 24 órában, szóval csodálatos volt, boldog voltam.
Egészen addig míg eg napon észrevettem, hogy valami nem ok vele, kérdeztem, de nem mondott semmit. Aztán hazavittem, és smsben közölte, hogy szerete, de hiányzik neki a másik is...
Nem tudom elmondani mit éreztem akkor, de valahogy nem tudtam rá haragudni, mert tudtam hogy ez lesz a vége, és én mentem bele, vállalva az esetleges következményeket.
Ezután még pár napig találkoztunk, de - mivel éreztem hogy egyre rosszabbul van - elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, el kell őt engednem. Történt ami történt, nem tett velem semmi ropsszat, egy percét sem bánom annak ami történt, sőt! Rövid időszak volt, de annál meghatározóbb volt. Leültem hát vele beszélni, és elmondtam neki hogy szeretem, de szeretem annyira, hogy elengedem, mert látom hogy szenved, és csak engem nem akar megbántani.
Így is lett, elbúcsúztunk egymástól, ő visszament a barátjához, én meg maradtam egyedül. Ennnek már több hónapja, találkozunk néha a mai napig, de nem tudunk egymásra barátként tekinteni, mindkettőnk szemében ott csillog valami, mikor összeakad a pillantásunk. Ő is én én is tudjuk, ez itt nincs lezárva, de sajnos azt sem tudjuk hogyan lehetne ezt lezárni. Én egyedül vagyok, neki van valakije, aki fontos neki, de tudom érzem hogy engem is szeret. Legalább hetente egyszer felhív, üzen, de valahogy életjelt ad magáról, és olyankor mindig eszembe jut az ami történt, eszembe jut az a rövid, de annál boldogab idő. A lelkem mélyén valahol vágyom arra hogy csak az enyém legyen, nem tudom ez valaha beteljesül-e de egy biztos : Életem egyik legszebb emléke marad...