Mostantól, ha szakítani akarok, csak ezt fogom kérdezni. Kit érdekelnek a méretek, szarni bele.

Kedves Bloggerek és Blogolvasók!

A sztori régi, és talán nem is oly' megrázó, mint itt sok másik, ellenben kellően kiábrándító és megkökkentő.

2003-ban megismerkedtem egy fickóval az egyetemen. Én húsz, ő huszonkét éves volt akkor. Néhány találka és végigcsatangolt éjszaka után rájöttünk, hogy van valami a levegőben, meg kéne próbálni ezt a dolgot komolyabban is, deklarálva, hogy akkor voltaképpen mi most járunk.

Hát jártunk.

Volt romantikus séta, csók a köbön, világmegváltás és vidámság. Szóval, csupa jó volt minden. Egyedül szerelem nem volt - részemről. De minek az, ha jól érzem magam? - gondoltam, és ügyet se vetve az egyik alapvető összetevő hiányára, vígan hagytam, hadd haladjon a maga útján ez a csodás nexus.

Eljött aztán az, ami minden kapcsolat életében neuralgikus pontot jelent; a találkozás a családdal, különösen kiemelve itt az anyósjelöltet. Azoknak még a szemük se áll jól.

Egy vasárnapi nap lett kijelölve a kényes esemény lebonyolítására. Miután ez kiderült, megkértem a hapsit, hogy lehetőleg ne hozzon hülye helyzetbe azzal, hogy terített asztallal és ebéddel (húsleves és rakott krumpli, stb.) várnak, amit helyesen körbeül a kis családja, én meg majd berontok ebbe az idilli világba, mint a betolakodó nőstény, aztán ők jól rávetik magukat a frissen érkezett prédára, mindenféle kérdésekkel. El akartam kerülni az "és mivel foglalkoznak a szüleid?" típusú kérdéseket, mert azokért ölök.

Nos, nem sikerült.

Az én drága hapsim vagy süket volt, vagy értelmi fogyatékos, de mindenesetre sikeresen ignorálta a kérésemet, és - habár biztos, ami biztos, még direkt le is késtem az ebédidőt - mikor megérkeztem, kénytelen voltam konstatálni, hogy húsleves-illat terjeng a ház légterében, a kedves família pedig az asztal körül ücsörög, rám várva.

Pompás.

Kínos kanálkoppanások közepette faggatott hol az anyós, hol az após. Az anyós a gyanakvó fajta volt, az após pedig az okos "Pater Familias" szerepében tetszelgett. Igazi szaktekintélynek képzelte magát mindenben. Faggatott közgazdaságtanról, matematikáról és szociológiáról is, de szóhoz jutni már nem hagyott, hisz ő mindent jobban tudott, így szükségtelennek érezte, hogy meghallgassa a válaszomat; válaszolt ő helyettem. Hiába, no, szerette a saját hangját hallgatni.

Régóta próbáltam apró rúgásokkal jelezni a hapsimnak, hogy, ideje lenne berekeszteni ezt a heppeninget, mert nagyon nem oké ez így nekem, mikor végre felfogta, hogy mi van, és bejelentette, hogy akkor mi most távozunk a szobájába.

Távoztunk, de a kedves szülőknek ez a nagy távolság kibírhatatlan volt, ezért hogy-hogy nem, rögtön a fiuk szobája körül akadt dolguk. A mama kiment az ablak alatti sövényt megnyírni, a papa meg a szobaajtó előtti parkettarészt kezdte fényesíteni. A fiuk eközben a nyakamban lógott, a ruhát próálta lehámozni rólam, és a melleimet simogatta, mintha minden körülmény a lehető legideálisabb lenne egy kis kósza keféléshez.

Hát nem.

Megunva a csodás családi miliőt, a távozás mellett döntöttem.

Ezek után eldöntöttem, hogy a krapeknak mennie kell, nem lesz ez így jó. A "nincs szerelem, de bírom" érzéshalmaz átcsapott a "undorodom tőle, taszít" állapotba, így szükségszerűvé vált egy szakítás. Másnap ismét találkoztam a lovaggal, aki oda- meg vissza volt az előző napi élményektől, és irántam érzett lelkesedése is töretlennek bizonyult. Mintegy mellesleg közölte, hogy a drága maga kérdezi, nem akarok-e szerepelni az általa vezetett ruhacégnek készülő, aktuális havi molett divat katalógusban?

Ekkor voltam 177 centi és 63 kiló. Paff. Molett divat? Mi van?

- Na, jó, szevasz! - reagáltam lakonikus tömörséggel, majd heves cipőkopogással elsétáltam, és hazáig röhögtem.

Ilyen az, amikor egy anyós hosszan gondolkozik, mivel lehetne lekoptatni az antipatikus menyjelöltet, a hülye fia meg tudtán kívül ebben közre is működik. Sebaj, legalább megkönnyítették a dolgomat.

Ezek után viszont a srác még heteken át kérdezgette, hogy mi bajom van, különféle csatornákon. Fejlett érzelmi intelligenciával rendelkező lény volt.

Nincs MNK, nincs MPG. DJV van. Az tudjátok, mi? "De Jó, hogy Vége".