A fiú megjárta a hadaj útját, a poklot, és még elég sok mindent, hogy tudatmódosítókkal élve ledobjon 15 kilót, és mint tudjuk, a fájdalmat súlyveszteségben mérjük, így ez elég komoly dolog lehetett.

Innen loptuk

Sziasztok!

Történetemet nem mondanám sem különlegesnek, sem egyedinek, mégis megosztom veletek, mert teljes egészében csak egy cimborám ismeri (mondjuk neki tele is lett a töke a sztorival :)).

Kezdetem az elején. Kb 2,5 éves együttlét után (minden volt: teszkózás, gumit én vettem, katona nem voltam (pont nem kellett már bevonulnom)), kezdett az akkori kapcsolatom (M-el) enyhén kifulladni. No sex, max havi 1x, megszokásos együttélés, süppedék, izgalom nulla (max ha balhé volt).
Ekkor ismerkedtem meg, munkhelyem által (de nem házinyúlként), V-vel. Én 24 éves fiú, ő 26 éves lány. Izgő, mozgó, energiabomba NŐ, kicsit sok, de tulképpen szerethető komplexussal, azonnal megtetszettünk egymásnak. Mivel viszont én a megszokást választottam, ezért nem léptem semmit felé.
Majd eljött a pillanat, hogy M. bejelentette, hogy elköltözik, sok sírás, rívás, szeretlek, nem szeretlek, megy, nem megy, ismeri mindenki. Utólag derült ki, hogy félrekúrt az ex (MNK), lelkiismeretfurdalás miatt lépett, igaz, én korábban két csajjal csaltam meg egyszerre (MPG), de nem szakítottam. Sajna. Szóval minden megvolt ami egy szaftos kis szakítósbloghoz elengedhetetlen. Számomra is meglepő módon, kb 10 nap alatt túltettem magam a dolgon. Az ex nem igazán, próbálkozott veszettül, iwiwes közös képek fent maradtak, sőt újak kerültek ki, véletlen hívások, stb, de nem hagytam magam.

Viszont közben virágzásnak indult kapcsolatom V-vel egy mámoros nyári éjszakán. Ment minden a maga útján, kb 3 hétig. Akkor - vmi hülye ötlettől vezérelve - kinyögtem, hogy szeretem. Na, ezt nem kellett volna. Láttam a fején, hogy teljesen összestresszeli magát, megjegyezném, hogy kapcsolatunk alatt egyszer sem volt képes ezt kimondani. Volt minden, imádlak, megőrülök érted stb, de AZ a szó csak nem akaródzott. Teljesen jól működött a dolog (bár engem rettenetesen zavart, hogy csak nem akart belémszerelmesedni), fél évig. És akkor jött a szilveszter, vidéki panzió, az Ő barátaival. Ritka rossz egy tunya buli volt, sose legyen többet olyan. Akkor még nem volt semmi, viszont furcsán viselkedett, ideges volt, stb. Rá 3 napra, felhív, hogy beszélnünk kéne! Na itt kellett volna azt mondani, hogy oké Bébi, akkor pakold össze a cuccaimat, és tipli! De nem tettem, hanem minden logikával ellentétesen vettem egy szál rózsát - vöröset persze, mintha az segítene a dolgon - és indulás meló után hozzá. Tudni kell, hogy akkor egy térre néző irodában dolgoztam, és pont úgy láttam ki az ablakon, hogy gyakorlatilag a háztól, ahol lakott elláttam egészen a munkahelyéig (mivel a kettő között volt huncut 300 méter). Na szóval jött a szöveg, hogy nem szerelmes, de szeret, nem akar megbántani, de ez neki nem jó így, stb stb legyen vége. Na én teljesen Paff, ko, félhomály, sötétség, kétségbeesés, őrület. De tartottam magam, nem kerestem. Közben meg szépen lassan megőrültem. Pánikrohamok, -15kg (amit mondjuk nem bántam), és mindenféle tudatmódosító szerek széles skálája jellemezte életemet.
Aztán egyszer találkoztunk, pár hétre rá, hogy beszélgessünk (nem tudom minek). Megbeszéltük: kér kis időt, mert mégsem tudja mit szeretne. Oké! Na ez volt a második rossz döntésem, mert sikerült így meghosszabbítani a szenvedésemet jó pár héttel.Közben persze egész nap azt lestem mikor megy haza, mikor megy munkába, este mindig pont véletlenül arra sétáltam ahol lakott, folyamatosan konzultáltam a legjobb barátnőjével, hogy mi van, mit csinál, miért van ez az egész, szóval tettem én is eleget arról, hogy szívassam magam. Aztán kb 2 hét gondolkodás után, kinyögte, hogy ez most már tuti, mégsem megy és ennyi. Helyzet változatlan, totál depresszió, a tudat tágul, afgánul bámul, mint a bebóburger és a heineken (könnycsepp csillan a bakeliten).
Végül az hozta meg a változást, hogy elmentem máshova dolgozni, a város másik végébe, és így, meg az elmúlt időnek köszönhetően, egy-két hét alatt meg is gyógyultam. Az utolsó lökés az volt, amikor márciusban a névnapomon sms-ben megköszöntött (gyönyörű gesztus sms-ben köszönteni valakit, nem?), és marhára nem éreztem semmit, amikor láttam, hogy írt. A történethez hozzátartozik, hogy így utólag a fent említett komplexusok bizony nagyon is zavaróak lettek, volt minden, pszichológus, önismereti drámatábor (????), és talán ez is közrejátszott abban, hogy nem bírtam rendesen feldolgozni a szakítást egy ideig (mert hogy dolgozott a kötelességtudat, hogy helyre kell billentenem a lelki egyensúyát), aztán pedig abban is, hogy az óriás fájdalom elmúlt pár nap alatt. Mert rájöttem, hogy senkit sem kell megmenteni, elég ha saját magunk életét tartjuk egyenesben. Azóta 1 kapcsolatom volt, ami most is tart, és boldog vagyok, neki medig volt vagy 5.
Üdv mindenkinek!