Imádjátok az ilyet, döntsetek, menjen vagy maradjon a posztíró, kire hallgasson az eszére vagy a szívére?

A héten a szép képeket Kutasi Kovács Zoltán blogjából lopjuk.

Még több szakítás a szakítóskönyvben, még több ismerkedés a Szakítós Mikuláson!

Kedves Szakítós!

Szeretnék megosztani veletek egy sztorit, ahol egyértelműen én vagyok a szemétláda. Megfigyeltem, itt általában a posztolók kapnak hideget-meleget, de én tényleg messzemenőkig megérdemlem! Ugyanakkor szeretnék kérni egy kis türelmet, empátiát és tanácsot is tőletek, illetve sarkosabban fogalmazva: SEGÍTSÉG!

Nem ígérem, hogy rövid lesz, de törekszem a tömörségre.

Szóval én, a lány, 23éves, egyetemista, önálló életem abszolút kezdetén, különköltözés előtt közvetlenül. A férfi, legyen mondjuk András, 43éves, villanyszerelő. A munkahelyemen ismerkedtünk meg, beszélgettünk, kezdettől nagyon jól kijöttünk, tipikusan az a csibészes, nagydumás pasi, tele jó sztorikkal. Tényleg haverságnak indult, azt vettem észre, ha nincs dolga, állandóan ott lebzsel körülöttem, szóval tart, míg én végzem a saját munkámat.

A lakásban, amibe tavaly decemberben beköltöztem, volt pár felújítási munka. Megkérdeztem Andrást, nem vállalná-e a villanyszerelést, és a haverjával a konyha burkolását, mert tudtam, hogy csináltak már ilyet maszekba. Persze elvállalták. Mivel meglehetősen szűkre volt szabva a felújításra szánt anyagi keret, én egyetemista leányzóból átvedlettem alkalmi segédmunkásba, aki szakadt rózsaszín szoknyában és a nagyi pulcsijában linóleumot tép fel, régi csempét szed le, fugakereszteket feszeget ki, szobát meszel, és általában útban van, ahol csak lehet :D. Szóval, hogy magyarázzam, sem anyagilag, sem pedig mentalitásomból fakadóan nem tudtam azt megtenni, hogy naponta egyszer tűsarkúban bebillegek lemeózni, amit végeztek, nem munkaadó voltam, együtt dolgoztunk. És piszokjól éreztük magunkat! Nekem kicsit olyan volt az egész, mint egy egzotikus kirándulás a kis értelmiségi, polgári életemből. Rengeteget röhögtünk, a munka haladt, és közben szünet nélkül együtt voltunk, csak aludni jártunk külön. Reggel 9re jöttek a fiúk, este 6ig munka, egymás zrikálása, anyagért rohangálás, cipekedés, este pedig a kötelező fröccsözős lazítás a kemény nap után, jó melóshoz illően, kb. hajnali 1kor hazabotorkálás, és reggel kezdődött minden elölről.

Nagyon összeszoktunk, és feltűnt, hogy Andrással nem csak hülyéskedni lehet, hanem beszélgetni is, egyáltalán nem buta, „jobb sorsra érdemes”, csak valahol az elején nagyon kisiklott az élete, lehetett volna ő az eszétől bármi. Persze sajnos az intelligencia nem minden, vannak dolgok, amin egy idő után nem lehet már segíteni, menthetetlenül berozsdál, tájékozottság hiánya, amit nem lehet pótolni. Ha valakitől 25évig senki nem várta, hogy gondolkodjon, annak ennyi idő után már nem olyan könnyű megszokni, hogy nem csak csemperagasztóról és ulti-bemondásokról beszélgetnek vele, de látszott, hogy ő is élvezi. Tényleg kezdtünk barátok lenni.

Aztán szilveszterkor következett a fordulat. Én persze mentem bulizni, ő azt mondta, otthon tölti az estét, nem vágyik emberekre, de ha nem jó a buli, menjek föl, ajánlotta viccesen. Nekem sikerült fél 11magasságában nagyon komolyan összevesznem a legjobb barátommal, és azt vettem észre, hogy kissé részegen, szilveszter éjszaka bőgve botorkálok a hóban a lakása felé. Felhívtam, mondtam, hogy van egy üveg pezsgőm, megisszuk-e. Persze, kérdezte, merre vagyok. Mondom, itt állok a kapuban. Lejött, csak annyit mondott „Úristen..”, megölelt és felterelgetett a lakásba. Csak ott jöttem rá, mi volt a megdöbbenés tárgya, a bőgéstől két hatalmas fekete szemfestékpatak az arcomon. :D Megvigasztalt, beszélgettünk, pezsgőztünk, hajnalban elkísért egy darabon, és én szájrapuszival köszöntem el. Attól fogva egyértelmű volt, hogy rettenetesen vonzódunk egymáshoz.

Én nem tudtam, mit akarok, csak sodródtam az eseményekkel, amiket én indítottam el. Két hét nyüglődés után elmentünk szórakozni, ahol nekem már megint (ejnye) sikerült becsípnem. Elfogott valami teljes lelki erőtlenség, tényleg csak hagytam magam sodródni az árral. Rámnézett, akkor ő most hazakísér. Jó. A kapuban megint rámnézett, akkor ő most megcsókol. Elhaló jó. Persze az ágyban végződött a dolog. Másnap felkeltem, ő még aludt, tettem-vettem a lakásban, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy jó. Innentől „jártunk”. Komoly meccsek a szüleimmel, a barátaimmal, a környezetemmel, korkülönbség, társadalmi helyzet stb., néha viccesen meg is jegyeztem, neki könnyű, őt mindenki csak hátbaveregeti, milyen csinos, 20évvel fiatalabb lányt sikerült összeszednie, csak a velem egyidős fiának nem mer bemutatni.:D

Innentől viszont beszűkült az életem. A lakást fenn kellett tartani, sürgősen pénzre volt szükségem, és csak egy rettentő lepukkant kocsmában kaptam hirtelen munkát, Pest egy elég veszélyes részén, ami szintén nem volt önérzetépítő a kis értelmiségi sznob lelkemnek, hogy két nyelvvizsgával, a diploma kapujában sört csapolhatok az ótvar alkeszeknek… Mondom, elég veszélyes környék volt, hajnali háromig a munkaidő, András minden éjjel értem jött, nem engedte, hogy egyedül mászkáljak. Az egyetemre nem tudtam bejárni, az élet redukálódott a meló-evés-szex-alvás négyszögre. Mivel nem nagyon láttam ki ebből az életből, ilyen keretek közt András tökéletes partnernek tűnt.

Tavasszal sikerült találni egy jobb állást, be tudtam járni az egyetemre, újra kinyílt a világ, és András kezdett kevés lenni nekem, hisz már nem az volt a legfőbb problémám, hogy melyik boltban olcsóbb a párizsi. Rengeteg dolog volt, amiről nem lehetett vele beszélgetni, persze sok olyan is, amiről igen, de úgy látszik, nem elég. Kezdtek kibukni az értékrendkülönbségek is. Direkt nem hangsúlyoztam a korkülönbséget, mert nem is ez a fontos. Sokkal inkább az életszakasz. Én még küzdök, tartok valahova, fejlődöm, nevelődöm. Ha az maradnék, aki ma vagyok, boldogan éldegélhetne a villanyszerelő és a büféskislány, vadászhatnák az olcsóbb párizsit. De iszonyú nehéz nap, mint nap felkelni és harcbaszállni, küzdeni olyan valaki mellől, aki már „kész van”, megérkezett, nem tart sehova, nem akar semmit (csak engem). Nem a cél nagyságára gondolok (Nobel-díj, doktori disszertáció vagy egy újabb szakma), hanem a küzdésre magára. “A cél halál az élet küzdelem s az élet célja a küzdés maga.”

Májusban szakítottam. Papíron. Mert valamiről még nem beszéltem. Arról, amit az ágyban műveltünk egymással. Ha máshol nem, ott több, mint tökéletes páros voltunk. Olyanokat tudtunk kihozni egymásból, amikről egyikünk sem álmodott. És nem szűnt az az embertelen vonzás, ami annak idején egymás karjaiba lökött. Tehát szakításkor búcsúszex, ami persze nem volt búcsú, hisz ez a faramuci helyzet még most novemberben is tart. Többször próbáltam végetvetni ennek, hisz május óta mi hivatalosan nem járunk, de mostanra odáig fajult a dolog, hogy naponta minimum háromszor azért hanyattdöntjük egymást.  Volt szeptember-októberben két hónap szünet, amikor erős voltam, de aztán bevállalt értem valamit, amilyen nagyságrendűt még soha senki (nem írom meg, mi az, de nagyon komoly, számomra fontos, lelki, nem anyagi), és persze megint elgyengültem. Mondtam, hogy segítsen végetvetni ennek, el kell engednünk egymást, de egyedül képtelen vagyok, nem érzi-e ezt kihasználásnak, hiszen ő szerelmes, én meg nem, de ő azzal hitegeti magát, hogy legalább ennyire része lehet az életemnek, ennyire birtokolhat.

Nem csak testi vonzódásról van szó, érzelmiről is, én is szeretem, csak szerelmes nem vagyok belé, és ennek a dolognak nincs jövője. De egyedül vagyok, senkim sincs rajta kívül, sosem tartottam sokra a haveri kapcsolatokat, persze vannak, de erre én nem tudom az életemet építeni. Két igazán komoly és mély baráti kapcsolat volt az életemben, a lány minden magyarázat nélkül kisétált belőle, ok nélkül, a fiú, aki 7éve a legjobb barátom, annyira az alkohol rabja lett, hogy már rá sem ismerek, és nem tudok segíteni. Szóval senkim sincs, csak András, és az ő szerelme (csöpp-csöpp). Azt vettem észre, hogy nem tudatosan, de elkezdtem újra leépíteni azokat a tereket, amik arra emlékeztetnek, hogy nem elég ő nekem. Egyetemre megint nem járok, nem találkozom az ottani haverjaimmal, édesanyámnak hazudok, semmivel nem foglalkozom már, ami érdekelt, nehogy rá kelljen döbbennem, hogy András nem elég, és akkor már ő sem lesz, csak én egyedül az üres lakásban a könyveimmel, zenémmel és a világmegváltó gondolataimmal. Csak hogy nagy szavakat használjak, az intellektuális és az emocionális énem veszekszik iszonyúan, én meg csak nézem megdermedve, és semmi nincs. De ez a helyzet egyikünknek sem jó. Benne hiú reményeket kelt, aztán egy megjegyzésem újra lerántja a földre. És biztos nem kellemes annak állandó tudatában élni, hogy „Kevés vagyok neki…”. Én nem tudok továbblépni, már azt sem látom, hová, merre lehetne.

A kommentelőktől nem várok kíméletet, de a tanácsokat nagyon, a blogot szintén olvasó ismerőseimtől pedig diszkréciót szeretnék kérni! Tudom, nagyon hosszú lett, bocsi!

Katona volt 1987-ben, tescoban mindketten pakoltunk, gumi nem volt (tudom, ejnye!). Valamit biztos kihagytam… Ja, velkám, búcsú fergeteges, a valódi búcsú még várat magára.

Előre is kösz!