Szőrmebunda? Télen? Selyemharisnya? A külföldi ösztöndíj miatt elválás általában bukó, igaz, nem mindig.

 
Ez egy történet, ami két olyan emberről szól akiknek látszólag semmi keresnivalójuk nem volt egymás mellett. (én, lány akkor 21; ő M. fiú, 22) Azóta visszagondolok rá, és fogalmam sincs, hogy miként történt, hogy ehhez a fiúhoz kötődni kezdtem. Illetve talán mégis: Szerettem magam látni a szeme tükrében.
 
Okos és művelt volt. Nagyon.. Talán emiatt kezdett érdekelni. És hogy ő mit látott bennem? Egyértelműen a fizikai kötődése volt az erősebb: egyszer egy nagy szőrmebunda volt rajtam télen és egy finom selyemharisnya. Akkor azt mondta: Mikor Olaszországban jártam, arról álmodtam, hogy egyszer egy ilyen kurtizános bundás harisnyakötős szerelmem lesz!

Sosem győzőtt dicsérni, és a vonzalmát kifejezni. Sosem bántott, és lángolt a szerelme. Annyi ajándékot és törődést kaptam tőle, és nagyon sokat tanultam tőle. Érdekelni kezdett a komolyzene. A városnézéseket már nem gigászi shoppintúraként éltem meg, hanem megtanultam használni az útikönyveket, olvastam Kunderát, Maupassant-t, rengeteg színházban voltunk. Állandóan programra vitt. A mai napig táplálkozom ezekből az élményekből. (pedig 7 éve történt mindez). Ugyanakkor valójában részemről vajmi kevés volt a vonzalom.
 
10 hónapos volt a kapcsolatunk, mikor fél évre mindketten ösztöndíjjal külföldre utaztunk. Ki erre, ki arra. Megbeszéltük, hogy kéthetente de maximum három hetente találkozni fogunk, utazunk egymáshoz. Azt mondta: Valójában nem szeretném, hogy jól érezd magad, mert az azt jelentené, hogy boldog vagy nélkülem, és ez fájna. – A szavai simogatták a szívem, pedig én vártam az új élményt. Önző módon a bulikról a szórakozásról ábrándoztam, és közben szadista módon élveztem a féltését.
 
Végül úgy alakult, hogy én szürke és mogorva, idegen emberek közé kerültem, ahol a feltűnési viszketegségemet a mániákus észrevehetetlenségre való törekvés váltotta fel. Rossz volt egyedül ott idegenben, nem volt burok sem szociális háló.
 
Mikor először meglátogattam már éreztem, hogy ő jó helyre került. Valahogy más is lett. Olyan „Frenchie". A táskáját félretolva hordta, lazán, az ingei nem voltak vasaltak, a szobájában kupi volt. De még rózsával várt. Biciklin ültünk és jártuk az utcákat. Új barátai voltak. Akiktől éreztem, hogy elszakítom a jelenlétemmel. Beilleszkedni készült és én máris a nyakára jöttem. Egy ottani (francia) lánnyal lett jóban. De a féltékenységet teljesen kizárta a kapcsolatunk (legalábbis én sosem éreztem, hogy féltékenykednem kellene, azt hittem, szorosan magamhoz kötöm őt a testiséggel). Így semmi rosszra nem gondoltam. Én is szívesen voltam a lánnyal. Angolul beszélgettünk. Az első fura jelet akkor érzkeltem, mikor egyik délutáni 3-as fecserészésünk során egy bizonyos momentumban átváltottak franciára. Franciául nem beszélek. És ők csak nevettek „trés plaisant". Végül a lány bökte meg és váltott vissza angolra. Azt éreztem, fordult a kocka.
 
Aztán visszamanetem a másik országba, két hét tanulás ott, majd hazajöttem meglátogatni a szüleimet. Két hét szünetem volt. Úgy terveztem, egy hetet töltök itthon, majd hozzá utazom egy hétre, mielőtt visszamennék idegen-otthonomba. A repjegyeket is megvettem. Itthon voltam az egyéves évfordulónkon is (M. kint Franciaországban). Délután csöngettek. Ott állt a papája, egy bazicsokor virággal és egy nagy doboz ajándékkal. Ez meglepett, mert sok kapcsolatom nem volt vele. Nem azok a laza jófej szülők voltak. Behívtam. Szerencsétlenkedtünk mindannyan. Anyukám is jópofizgatott, de az istennek sem találták a közös hangot. Azt mondta futárként jött, akit Franciaországból küldtek.
Örültem. Habár száítottam rá. Tudtam, hogy M. nem felejti el az évfordulót. Sok meglepetést okozott nekem az előtte lévő tizenpár hónapban is. Olyanokat, amik egyébként olyannyira ömlengősek, hogy a felét sem mondtam el a barinőknek.
Úgy éreztem, visszakerültünk a rendes kerékvágásba. Otthon is voltam, a szüleim, a testvérem, a barátok között, hirtelen megint minden biztonságos lett. Ő rajong értem, a burok körülöttem van.
 
Mikor elment a papája, felhívtam. Késő este tudtunk beszélni. Nem szólt. Alig szólt. Húztam ki belőle a mondatokat, köszöntem a virágot az ajűndékot. Vártam a bókokat, a lángoló szavakat, a féltékenységét. Ő azt mondta, hogy a barátai ma utaztak el, és hiányoznak neki. Fájt, hogy nem vidította fel a gondolat, hogy egy hét múlva ott leszek én. Nyűglődött a beszélgetésünk.
Aztán kiböktem: ez így nekem nagyon rossz.
Semmit nem mondott, pedig vártam, hogy majd ettől feleszmél. De nem.
Így nem tudok elmenni hozzád – folytattam, arra várva, hogy észbe kap, és mentegetőzni kezd, és azt mondja majd: „ne viccelj, csak már olyan rég láttuk egymást, és hiányzol nagyon".
De csak annyit mondott: „Tudom. De nem tehetek róla."
„Akkor most inkább elköszönök" – mondtam és letettük a telefont.
 
Másnap délután már vártam, hogy újra beszéljünk. A szokott időben siettem a számítógéphez (msn), mikor észrevettem, hogy levelem érkezett tőle. Ez állt benne:
„Sajnálom, és köszönöm, hogy meghoztad helyettem ezt a döntést".
Legördült egy könnycsepp az arcomon. És több nem. Az jutott eszembe, hogy talán soha senki sem fog így szeretni többé. Semmi mást nem sirattam, csak a szeme tükrét, és ez engem is megdöbbentett. Anyukámmal aznap este moziban megnéztük  „A hiúság vásárát".
 
Nyilvánvaló, hogy egy beképzelt, önelégült ember képét festettem le. Ez egy fejezte volt az életemnek, mikor azt hittem, a boldogságomat az engem körülvevő rajongás és a hiúságom folytonos táplálása jelenti. Mikor azt hittem, hogy egy életet küzdelmek nélkül is le lehet élni. Ma, már másként gondolom.

Még több szakítás a szakítóskönyvben!