Ez az igazi fiúszopat, lányszív, és még tudományos alapokra is helyezte a szentem.

A kép innen

Életem legkellemetlenebb szakítása egy rövid kapcsolathoz fűződik, de így utólag már csak nevetni tudok a dolgon, remélem a másik fél -a lány- is csak mosolyog már rajta.
Egy kellemes vidéki városban járok egyetemre, és nagy előszeretettel látogatom a különböző, egyetemistáknak szóló rendezvényeket. Nem volt ez másképp 2 éve sem, amikor egy 3 napos koncertekkel-programokkal teli bulin közepesen spicces állapotban szóba elegyedtem egy lánnyal. Hogy pontosan miről beszélgettünk arra már nem emlékszem, de csipkelődtem vele, majd elváltak útjaink. A jelek szerint tetszett neki a hozzáállásom, mert kis hazánk nagy közösségi portálján másnapra már ismerősnek jelölt. Mivel kedves leányzó volt, (és különben is komoly kutatási tevékenységet kellett neki folytatnia, hogy megtaláljon) ezért elhívtam randevúzni, melyen ő a fentiek fényében annyira nem is meglepő módon meg is jelent. Elég jó hangulatban telt az este, sokat beszélgettünk (igazából azt hiszem leginkább én beszéltem, ő meg hallgatott). Majd hazakísértem, de az első csók akkor még elmaradt. A következő találkozásra várni kellett két hetet, amikor is egy hasonló keretek között lezajlott második randi végén csak elcsattant az a bizonyos első csók. Párszor találkoztunk. Romantikus séták, beszélgetések, kávézgatásâ026 Hamarosan rájöttem, hogy az én részemről nem lesz a dologból szerelem. Én eléggé bulizós alkat vagyok, ő sokkal visszafogottabb nyugisabb életet élt, és meglehetősen zárkózott, érzékeny személyiség volt. Talán ez is volt az oka, meg a vallásos neveltetése, hogy akkor (21 évesen) még szűz volt. Sajnos az én érzelemmentes hozzáállásom a másik oldalon nem tűnt fel, éreztem, hogy egyre inkább kötődik hozzám, és hogy a szüzességét is szívesen vesztené el velem. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen lánnyal szemben nem etikus eljárás, ha én egyszerűen csak a hús bűnös öröméért (J) lefekszem vele, úgy hogy nem vagyok szerelmes, sőt még a közös programokban sem lelem örömem, és a társaságára sem vágyom.
Ezért rájöttem, hogy az egyetlen helyes lépés az, ha szakítok vele.
Mivel ebben nem volt még különösebb rutinom, (korábbi szakításaim során és azóta sem volt még arra példa, hogy olyan lánnyal kezdeményezzem a szakítást, aki egyre jobban kötődik hozzám) ezért részletes tervet dolgoztam ki, hogy a dolgot a lehető legkevésbé fájdalommentesen oldjam meg, valamint ne tudjak megfutamodni a szakítás elöl.
Első lépés gyanánt elmondtam az egyik kedves barátomnak, hogy a következő napon találkozok a lánnyal, és szakítani fogok vele. Ezt azért tettem, mert a srác a lány legjobb barátnőjével járt. Így garantáltam magamnak, hogy semmilyen körülmények között ne tudjam elodázni a szakítást. (Könnyen elképzelhető, hogy milyen beláthatatlan következményekkel és mennyi kellemetlen szituációval járhatott volna, ha ezek után nem szakítok vele.)
Következő lépés gyanánt azon kezdem el gondolkodni, hogy hol és mikor lehet a legkevésbé fájdalmas körülmények között szakítani. Végül arra a lenyűgöző ötletre jutottam, hogy az ideális szakítás délelőtt 10 órakor következik be, mert ez egy nagyon semleges időpont. (Nyilván.J) Mikor ezt nagy nehezen megálmodtam már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik helyszín a legkevésbé meghitt. Ismét hosszasan mérlegeltem a lehetőségeket, és sikerült kiválasztanom a fájdalommentes szakítás helyszínéül egy McDrive-os Mekdöncit.
Hogy a fájdalmat még jobban csökkentsem, úgy gondoltam, hogy nem jó, ha nagyon vonzó daliaként érkezek meg. (Igazából sosem tartottam magamat vonzó daliának -meg gondolom mások sem-, szóval nem volt nehéz dolgom elérni a tökéletlen összképet. J) Erre a problémára a megoldást az jelentette (mi más), hogy a fájdalommentes helyen és időben bekövetkező szakításra 2 napos borostával mentem, illetve félig felduzzadt arccal, köszönhetően a két nappal korábban lezajlott, fergeteges bölcsességfog műtétemnek. (Igaz, ez utóbbi díszítőelem nem volt belekalkulálva a tervbe, de gondoltam, ez biztos nem javítja a megjelenésemet.)
Szóval miután ilyen remek módon felkészültem a találkozásra, tarsolyomban a tuti szakítós dumával beléptem a festői hangulatú vendéglátó-ipari intézménybe. Amikor észrevettem a leányzót, már tudtam, hogy a haditerv első lépése (azaz a mondjuk el a legjobb barátnő pasijának, hogy szakítani fogunk) jó döntés volt, ugyanis lehet, hogy a szakítás elmaradt volna, mivel az ő ráhangolódása erre a találkozásra merőben más volt, mint az enyém. Ő, az én borostás imidzsemet ellensúlyozandó, új ruha, új szemüveg, új haj, új fülbevaló, lágy smink, finom parfüm kombinációval jelent meg, ráadásul nagyon boldog mosollyal az ajkain fogadott. Egy szóval látszott, hogy nagyon szeretne tetszeni. Én, hiszen más lehetőségen nem volt, egyből belevágtam a közepébe és elmondtam, hogy elmúlt már annyi idő ahhoz, hogy tudjam, hogy nem vagyok, és nem leszek szerelmes belé, ezért úgy gondolom, hogy az a jó döntés, ha ezt abbahagyjuk. Sejtettem, hogy nem fog katartikus örömmel a nyakamba borulni, hogy megköszönje, hogy kimondtam, amit már régen ki kellett volna mondani. Hát nem tévedtem. A reakciója az volt, hogy elvörösödött, majd elsápadt. De mondani csak annyit mondott, hogy ez egy korrekt dolog, és hogy elfogadja és megérti az álláspontomat.
Az eddig zökkenőmentesen zajló szakítási folyamatban itt állt be a krach. Képzeljük el a szituációt: Ülünk egymással szemben, ő nagyon boldogtalan, én megkönnyebbült, ám ennek ellenére nagyon rosszul érzem magam, hogy fájdalmat okoztam neki. Egyikünk sem szól egy darabig. Egyszer csak ő megszólal, felkínálja nekem a gyors menekülés lehetőségét, ugyanis megkérdezi, hogy sietek-e valahova. És én itt elkövettem a fatális hibát. Azt mondtam, hogy nem. Egyszerűen úgy voltam vele, hogy ha már szakítottam vele, akkor nem tetézhetem a dolgokat azzal, hogy lelépek. Pedig ezt kellett volna tenni.
De én nem. Ülünk egymással szemben, ő szenved, nagyon, a csend közöttünk egyre kínosabb. Ekkor bennem felvillant valami hülye lámpa, hogy ezt a csendet nekem meg kell szüntetnem. Az agyam megkapaszkodott az első klisében, amit talált, és én kimondtam a világbajnoki kérdést:
-És amúgy veled mizu???
Körülbelül annyira volt etikus lépés ez, mint egy földön fekvő emberbe belerúgni. A bűvös mondat hatását tekintve frenetikus volt. Ha lehet, szegény lány meg jobban elsápadt-elfehéredett. A sírásnak annyira a közelébe jutott, hogy látszott, telik meg a szeme könnyekkel. És láthatóan az ájulás határára jutott. Szóval, ha ez egy mindent megsemmisítő csapásnak szántam volna, akkor elmondhattam volna, hogy remek munkát végeztem. Csak hát ugye nem ezt akartam.
De a frappáns, hülye kérdésre hülye választ kitételnek tökéletesen megfelelő válasszal nem késlekedett:
-Szerinted?
Ekkor, miközben magamban konstatáltam, hogy egy utolsó érzéketlen barom vagyok, szótlan kényszeredett mosollyal nézem vissza rá. De ha már ennyire tapló voltam â013gondoltam magamban- nem kelhetek fel és hagyhatom ittâ026
Így a kínos egymásra nézés és a csönd még eltartott néhány végtelennek tűnő másodpercig, amikor is megszólalt, hogy ő viszont akkor menne. Mondtam, hogy rendben van, és hálát adtam magamban a sorsnak, hogy végre szabadulhatok ebből a nagyon kellemetlen szituációból. Elköszöntünk egymástól, én elmentem balra, ő jobbra.
 
 Én nagyon megkönnyebbültem, hogy végre letudtam ezt a dolgot, de az â01EÉs amúgy veled mizu???â01D miatt egy ideig lelkiismeret furdalásom volt. Végül visszanézve az eseményeken, már tényleg csak mosolyogni tudok azon, hogy a kicsi fejemben remekül megkomponált szakítás eléggé csúfosra sikeredett, és bízom benne, hogy nem úgy gondol rám ő sem, mint egy bunkó érzelmi analfabétára.
 
Én azóta is keresem az igazit. Ha jól tudom, ő közben talált valakit, akivel már több mint másfél éve együtt van. Sajnos maga a szakítás nagyon megviselhette, mert az MSN személyes üzeneteiben levő síró és szomorú smileyk, Valamint az â01EAmi nem öl meg, az megerősít.â01D örök igazsága hetekig jelen volt. Valamint a legjobb barátnő pasijától kapott információmorzsák szintén ezt támasztották alá.
Az ominózus 10 órai találkozás óta nem beszéltünk, csak néhányszor összefutottunk, ilyenkor egy erőltetett mosoly és egy szia után mindenki ment tovább a maga dolgára.
Tudom, hogy az élet úgy működik, hogy az ilyen pofonokat az ember nem csak adja, hanem kapja is, de remélem, hogy ha egyszer majd az én szűrömet teszi ki hasonló körülmények között, az a â01ESietsz?â01D kérdésre kapásból igent fog mondani.