Erős kezdet: a vidéki kislányból előbb escort, majd banki felsővezető lesz. Fake? Nem-fake? Vigyázat: hosszú!

Hasonló sztori: egymilliós szakítás.

A kép innen

 

 

Régi olvasója vagyok a blognak, jó hivatkozás szokott lenni napközben, miért is szakítsam meg a munkámat egy időre. Bár gondolkodtam, hogy megírjam-e magam történetét, arra jutottam, hogy bajom nem lehet belőle. Rám ismerni környezetemben talán senki nem fog, tanulság meg van benne bőven. 

Eszmélés 

Mindig is utáltam szegény lenni. Szüleim nem voltak csórók, megvolt mindenünk, ami a szocializmusban „járt” az embereknek: egy kis lakás, kert, Wartburg, azonban semmi olyat nem kaptam meg, amikre kislányként nagyon vágytam. Mindig is valamilyen megmagyarázhatatlan hiányérzetem volt.

Pest megyei kisvárosban nőttem fel, és amióta csak az eszemet tudom, elvágyódtam onnan. Az általános iskola vége fele szüleim elé álltam, hogy Budapestre akarok menni, továbbtanulni. Anyám nagyon nem akarta. Volt is sok érve, amik ilyenkor csak előjöhetnek, de az igazi ok csak egy volt: nem akarta egy szem lányát elveszíteni. Apám szigorú ember volt, sok jó szót nem hallottam tőle, de amikor kellett, így most is mellém állt, és kimondta a végső szót – hadd menjen a lány. Így 14 éves korom óta, most már 17 éve élek Pesten. Megérezve a „nagyvilági” életet, soha többé nem tudtam volna már visszamenni a negyedik emeletre, az 52 négyzetméterre, pedig életem során volt több alkalom, amikor jobb lett volna, ha az utam inkább haza vezet. Anyám és köztem ekkor megszakadt valami, amit soha nem lehetett már rendbe tenni.

Büszkeségből vagy hülyeségből én soha nem panaszkodtam, még akkor sem, amikor szinte ennivalóra sem volt pénzem, igaz volt, amikor már buszjegyre sem, így még hétvégére sem tudtam hazamenni, persze anyáméknak azt mondtam, tanulnom kell. Szüleim nagyon kevés pénzzel tudtak csak támogatni, ezért már 15 évesen dolgoztam a gimnázium mellett. Tudtam, hogy egyetemre csak akkor lesz esélyem bekerülni, ha szinte maximum pontszámon lesz, azért maximumon pörögtem végig a gimit. Meg is lett az eredménye: 120 ponttal vettek fel a Közgázra, ahol később pénzügyre szakosodtam. Egészen oda voltam a boldogságtól, szüleim is nagyon büszkék voltak rám, de ekkor jött a nagy pofon: nem kaptam kollégiumi elhelyezést. Szinte kilátástalannak találtam a helyzetemet, ingázni nem akartam, pénzt nem akartam kérni, és bárhogy is számolgattam, nem tudtam volna kijönni az ösztöndíjból és a mekis fizetésemből.

Ez időben egy nálam 4 évvel idősebb sráccal jártam, aki egy rendes fiú, de nagy balek volt. Az ujjam köré csavartam már a kapcsolatunk elején, lefeküdni azonban nem akartam vele, „jobbra” tartogattam magam. J Amikor azt kértem, hogy ne zavarjon egy hétig, mert tanulnom kell, akkor nem keresett, amikor meg bulizni akartam, elvitt, és közben meg türelmesen várt, mikor leszek az övé végre (játszadozás persze volt, imádtam is). A kollégiumi elutasítást követően elé álltam: költözzünk össze. Nézett rám hülyén, nem tudta hirtelen, örüljön, vagy megdöbbenjen, de mivel szépen mosolyogtam rá, inkább örült. Mondtam neki, jó vele, és legyen szorosabb a kapcsolatunk. A kis édes két nap alatt szerzett egy lakást a Kecskeméti utcában, csak hogy közel legyek az egyetemhez. A srác apja vállalkozó volt, és valami vezető pozícióval rendelkezett a Kontraxnál (amely cégnevet csak azért jegyeztem meg, mert a Rapülők kazetta végén a Fridi őket emlegette), és mindent megadott a fiának. A srác meg nekem. Ekkor jöttem rá, hogy a pasik a szexért mindent megadnának. És a legkevesebbet adják úgy, hogy natúrba kapják a szexet. A körítésre még többet áldoznak. Csak kérni kell J

És én kértem. Abból indultam ki, hogy ha a szüleim nem tudják segíteni egyetemi tanulmányaimat, és én, ha megszakadok, sem tudok annyit dolgozni, hogy elég pénzem legyen, közben ráadásul az egyetemet kitűnőre akartam elvégezni, akkor nekem kell elérnem, bárhogyan is, de legyen forrásom. És lett. Igaz, így a srácnak már oda kellett adnom magam, de nem bántam meg, mert nagyon kedves és figyelmes volt - mindenkinek ilyen első alkalmat kívánok. 

Karrier 

Mondanom sem kell, életem ezen időszaka meghatározta a későbbieket. A pasikat nem túl sűrűn, de legalább félévente cserélgettem; egy feltételem volt, legyen önálló lakásuk. Ezt persze nem hangoztattam, de ez volt a keresőfunkcióba alapértelmezettként beállítva. J

Az egyetem mellett folyamatosan dolgoztam, és mivel már ekkor tudtam, hogy bankban akarok majd elhelyezkedni, próbáltam ilyen állást találni. Mondanom sem kell, ebben egy bankár apuka kisfia volt legnagyobb segítségemre, aki a szombat esti első randink harmadik órájában megígérte, hogy apukája bevonásával tuti szerez nekem helyet. Így is lett, hétfőn már apuci irodájában üldögéltem, és kedden már kezdtem is egyik kollégája asszisztenseként. Ehhez persze az is kellett, hogy teljesen véletlenül aznap reggel combfixes harisnyában, miniszoknyában és mélyen dekoltált blúzban induljak el otthonról. J Szerencsémre, és persze szüleimnek köszönhetően nagyon jó adottságokkal büszkélkedhetek, amelyet vétek lett volna nem kihasználnom. Apuka és kollégája annyira örültek nekem, hogy utólag tudtam meg, össze is vesztek, hogy ki vigyen el először vacsorázni. Majd persze mindkettővel elmentem.

Az első pénzügyi területen lévő munkám így egy nagy bankban végzett asszisztensi munka lett, amelyet 3 éven keresztül végeztem, két féléves megszakítással, amikor is elnyertem egy-egy angliai ösztöndíj pályázatot, így egy évig Londonban tanulhattam. A főnököm ajánlásával pedig egy londoni hitelintézetnél el tudtam helyezkedni, amely munkám nagyon nagy referenciának számított későbbiekben az önéletrajzomban.

Londonban nem akartam rosszalkodni, és összegubancolni magánéleti szálakat, de nem sikerült. Nagyon nem. J Ekkor tudtam meg, hogy létezik egy olyan munka, hogy escort. A londoni főnököm egyszer félreérthetetlenül rám kérdezett, hogy lenne-e kedvem másfajta munkára is, amellyel a hozzám hasonló lányok nagyon jó pénzt keresnek. Ez a jó pénz akkor ezer font volt, ami átváltva rendkívül nagy összegnek számított (ha jól emlékszem, akkor 450 forintba került egy font). Miután részletesen felvilágosított, hogy csak arról van szó, hogy egy magányos (mind később megtudtam, ez nem volt igaz) barátját, aki egyébként egy másik pénzintézet igazgatója el kellene kísérnem egy hangversenyre, majd vacsorázni egy nagyobb társasági rendezvényre, és szigorúan nincs szex, igent mondtam. Nem bántam meg. A pasi elég ronda, olyan igazi szigetlakó, akinek szülei között biztosan talált volna egy alapos családfakutató közeli rokonságot, no meg azok szülei között is, de rendkívül udvarias partner és szellemes társaság volt. A hangversenyt kissé untam, a vacsorát élveztem, bár elég merev emberek vettek bennünket körül, és volt pár idősebb lady, akiket feltűnően zavart egy „overseas people” a társaságukban, már mint ahogy bennünket, „távoli európaiakat” hívnak. Én büszkén vállaltam, hogy ráadásul magyar vagyok, ami meglepetésemre inkább pozitívum volt (később megtudtam, hogy jó az angolok véleménye a magyarokról, mert a sok 56-os menekült jól beépült a társadalmukba, szorgalmas embernek ismernek bennünket – ez persze biztosan általánosítás, de én csak ezzel találkoztam azóta is.) Az este után engem kísértek haza, és még az autóban kaptam egy puszit és egy borítékot. Így vesztettem el ezt a fajta szüzességemet. J

Bekerültem így egy körbe, a barátok egymásnak ajánlgattak. Egy dologra figyeltek nagyon, hogy egy pasival csak egyfajta társaságba menjek - ugyanazon társaság csak egy férfi oldalán lásson. Nem akarom nagyon ragozni, de persze volt szex. Már a harmadik alkalommal. Azonban tudtam, hogy ez ezzel jár, és nem kerülhetem el. A férfiak akkor is férfiből vannak, ha hűvös angolok úgy egyébként, én meg a szemükben egy vonzó fiatal lány voltam, tehát tudtam, hogy lesz olyan, aki többet akar. Többnyire többet is akartak, igaz erre meg komoly felárat fizettek. A szex tízből egyszer volt jó, főleg, ha fiatalabb volt a partnerem. S bár a biztonságra sokat adtam, amit el is vártak, azért mindig izgultam – se terhes, se beteg nem akartam lenni. Szerencse vagy odafigyelés - minden baj elkerült.

Ez a „munkám” megmaradt a hazatértemet követően még jó sok évig. Havonta átlag egyszer mentem ki, és a költségeim megtérítésén túl 1500-2000 fontot kerestem egy hétvége alatt. Hamar meglett a saját lakásom, majd autóm is. Független voltam, nem függtem senkitől, csak a pénztől.

Az egyetem után, amelyet summa cum laude végeztem, állást ajánlott az a bank, ahol a pályafutásomat kezdtem. Egy középvezetői szint alatti pozíciót kaptam, de önálló irodát és egy asszisztenst mellé, így nagyon örültem. A közvetlen főnököm, aki tudta, hogy pár kollégájával jó kapcsolatot ápoltam, úgy egy év után tett egy ajánlatot: ha vele is kedves leszek, elintézi, hogy megkapjam a helyét, mert mások még nem tudják, de egy fejvadász cég levadászta őt egy másik pénzintézet jobban fizető pozíciójára. Belementem. A faszi volt a legundorítóbb kapcsolatom, mert sokszor ápolatlan és elég alpári volt, de célomat elértem - két hónap múlva már egy egész osztály tartozott a kezem alá; én voltam a bank központjában a legfiatalabb középvezető. Azt, hogy mit mondtak többen is hátam mögött, meg nem érdekelt, mert dolgozni azt nagyon kellett, és nagyon tudtam. Nem olyan állásom volt, hogy négykor hazamehettem. Sokszor este 10-11-ig is dolgoztam úgy, hogy közben másnap fél nyolcra mentem. A bankunknak dolgozó tanácsadó cég munkatársainak én voltak a kontaktja, és aki dolgozott már tanácsadókkal (most itt nem lótifuti tanácsadókra kell gondolni, hanem multi tanácsadó cégek közgazdász, pénzügyes, könyvelő tanácsadóira), az tudja, hogy képesek akár napi 16 órát dolgozni folyamatosan, mert szorítja őket a határidő, én meg kínlódtam velük akár egy hónapon keresztül is egy adott projecten.

Két évet sem kellett várnom, újra előléptettek, így már felső-középvezetőnek számítottam, több osztály és rengeteg ember tartozott hozzám, többször már az igazgatóságnak közvetlenül referáltam. Úgy éreztem, révbe értem. A két állásomból pedig annyi pénzt kerestem, hogy folyamatosan lakásokat vettem, amelyeket pedig kiadtam bérbe, így a vagyonom folyamatosan nőtt. Pár év után már le kellett szerződnöm egy lakásirodával, hogy kezeljék a lakásaimat, mert elég lehetetlen feladatnak tűnt bérleti díjakat behajtani, felújításokról gondoskodni, régiek helyett új bérlőket találni. 
 

A nagy Ő 

Nem volt semmi gondom, csak éppen boldog nem voltam. Mondanom se kell, igazi kapcsolatra nem volt időm. Próbált néhány kedves srác udvarolni, de senkinek nem adtam esélyt, illetve aki tetszett volna, az meg nem mert közeledni – elég elérhetetlen voltam a többség számára. Sokáig csináltam az angliai munkát, ami miatt sok hétvégémen nem is voltam Pesten, így eleve szűkült az ismerkedési lehetőségem, arról nem is beszélve, hogy a cégben tapasztalatból senkit nem engedtem magamhoz közel, mert tartottam pár főnököm féltékenységi rohamától.

Két dologban biztos voltam: szükségem volt egy igazi társa, és nem akartam csórót, de legalábbis azt akartam, hogy legyen nálam tehetősebb. Nem egyszer fordult elő, hogy egy kalandos hétvégén egyszerűen én fizettem a szállodát, mert az önmagát dúsgazdagnak kiadó topmenedzsernek valami miatt nem volt jó a bankkártyája… Nem azért dolgoztam, hogy én fizessek egy pasinak.

Kitaláltam egy nem túl eredeti, és erkölcsösnek is nehezen nevezhető megoldást, hogyan keressek párt. Mivel a banknál gyakorlatilag minden nyilvántartáshoz, adathoz hozzáfértem, vagy valamelyik beosztottam hozzáfért, nekiálltam keresgélni 28 és 35 év közötti pasikat havi nagy bankkártya forgalommal. Hát, túl sokat nem találtam. J Akit a tranzakciók alapján érdekesnek találtam (sok külföldi út, nagy értékű vásárlások, drága holmik beszerzése), megpróbáltam beazonosítani az iwiw-en. Aki ezen a teszten is túlment (mármint tetszett a fényképe alapján), azzal megpróbáltam találkozni. Van, akivel a kedvenc konditermében futottam össze, van, akivel a lakhelyéhez közeli étteremben, és van, akit csak simán felhívtam a munkahelyén valami ürüggyel. Pár hónap próbálkozás után nagyvadat fogtam. Dávidnak hívták. (Nem ez az igazi neve, eddig sem akartam konkrét neveket írni, de egyrészről őt mégis csak hívnom kell „igazi” néven, másrészről ő tudja, miért hívom így…)

Dávidnak saját informatikai cége van, számos beosztottal, nagyon sok futó projecttel. Rengeteget utazik, nagyon sokat költ. Jóképű, magas, izmos – az ember lánya csak ilyet kívánhat magának. Minél előbb élőben akartam látni, de mivel a szokásos megoldásokhoz nem tudtam nyúlni (mindenfele kajált a városban, nem volt fix helye, nem jöttem rá, hová jár a hétvégéken szórakozni), ezért leválogattattam egy meghatározott ügyfélkört a banki termékek értékesítéséért felelős kollégámmal, majd kiadtam, hogy ezeket az ügyfeleinket hívják fel, és ajánljanak nekik a termékeink közül egy hitelkártya-konstrukciót. Akivel meg nem járnak első nekifutásra sikerrel, azt hívják be a bankba, vagy ha nem akar bejönni, menjenek el hozzá személyesen. Dávid bejött. Én meg véletlenül éppen akkor mentem be az őt fogadó férfi kollégám irodájába, amikor ő ott ült. Kollégám kissé meglepődött, de rögtön őt is megnyugtatva közöltem Dáviddal, hogy bankunknak nagyon fontos, hogy legjobb ügyfelei kedvében járjon, ezért ajánljuk neki ezt kedvező konstrukciót. Miközben beszéltem hozzá, a szemét fürkésztem. Belevesztem a szép barna szemébe. Ő meg kissé huncutul mosolygott rám, mintha átlátna az egész szituáción, és élvezte, hogy egy csodaszép nő győzködi (a csodaszép szót ő használta velem kapcsolatban később). Kis gondolkodási időt kérve kérdezte, amennyiben eldöntötte, kereshet-e mást is, vagy csak azt, aki felvette vele a kapcsolatot. Kedvesen rámosolyogva közöltem vele, hogy bárkit kereshet a bankban, ez neki jár. Majd napokig türelmetlenül vártam. Éreztem, hogy keresni fog, de nem tudtam, mikor. Egy hét múlva nyomta kezembe asszisztensem egy cetlin a nevét és a telefonszámát, mert persze, hogy akkor hívott, amikor vezetőin ültem, és így nem ért el. Én nem akartam hívni, de kockáztatni sem akartam, ezért felhívattam eljátszva a nagyon elfoglaltat, és megüzentem neki, hogy várom személyesen. Ő meg rámenősen visszaüzent, hogy csak akkor jön, ha munkaebéd lesz. Belementem a játékba.

Már az ebéd alatt belezúgtam. Kedves és humoros volt, jó illatú és elegáns. Választékosan beszélt, ápolt a keze, szívdöglesztő a mosolya. Ő sem tudta palástolni, hogy bejövök neki. És mint később elárulta, az ebéd első fél órájában csak azzal volt elfoglalva, hogy van-e gyűrű az ujjamon. Nem volt, és szerencsére az övén sem. Az ebédet másnap vacsora követte, majd még egy és meg egy, napközben számos sms, email. Boldognak éreztem magam, és imádtam ezt az érzést. Dávid egyszerűen szuper volt, nem is gondoltam volna, hogy tényleg van ilyen pasi. Első közös utunk Rómába vezetett (mindenkinek csak ajánlani tudom a via del Corson a Grand Hotel Plázát) – csodálatos hétvégét töltöttünk együtt. Magamnak sem mertem bevallani, de alig egy hónapos ismeretség után beleszerettem. Úgy igazából. Mint ahogy előtte mást még sohasem.

Persze tapasztalt nőként először rutinosan megvártam, míg ő vall szerelmet, én talán két hónap után mondtam a szemébe egy átszerelmeskedett éjszakát követően, hogy szeretem. Életem legboldogabb szakasza következett. Dávid életem részévé vált, sokszor szinte fizikai fájdalmat okozott, ha nélküle ébredtem fel. Elaludni sem szerettem nélküle. Volt, amikor hajnalig olvastam, és vártam, hogy hazaérjen. Haza, igen, ugyanis pár hónap után össze is költöztünk. És amit soha nem gondoltam volna: igazi lelki társammá vált. Igaz, ehhez kellett egy könnyek között átbeszélgetett éjszaka is. Történt, hogy véletlenül vagy sem, de ez lényegtelen is, beleolvasott az elöl hagyott laptopomon egy emailbe, amelyet egy angliai volt partnerem küldött. Az email nem tartalmazott semmilyen extra konkrétumot, azonban félreérthetetlen részek utaltak benne korábbi életem Dávid által nem ismert részére. Elég intelligensen kezelte a helyzetet, leültetett, és őszintén bevallotta, hogy beleolvasott egy levelembe, amit nem kellett volna, de mivel megtörtént, nem tud mit tenni, és értsem meg, nem hagyja pár a levélben tett utalás nyugodtan, ezért kérdezni szeretne. Tudtam mindig is, hogy el fog jönni ez a pillanat, ezért kértem, hogy „játszunk” olyat, hogy mind a ketten bármit kérdezhetünk, nincsen semmilyen tabutéma. Mindent elmondtam neki, szinte mindent - mintha egy gát szakadt volna át bennem, olyan megkönnyebbülést éreztem. Én is megtudtam olyan dolgokat, amikről addig soha nem beszélt, és nem büszke rájuk: két nőnek volt abortusza miatta, egyszer egy vámos ügy miatt még a 90-es évek közepén pár hónapot ült előzetesben, de ejtették ellene a vádat, illetve volt idő, amikor nagyon sokat kólázott, és mostanában is volt pár alkalom, amikor csinálta. Hmm, a három közül nem is tudom, melyik a legrosszabb, de nem foglalkoztam vele. Egyrészről mert nagyon szerettem, nem tudtam volna nélküle a létezésemet sem elképzelni, másrészről meg én sem apácaként éltem korábban.

Az életünk tényleg csodásan telt. Hét közben mind a ketten rengeteget dolgoztunk, de az esték és az éjszakák a miénk voltak. Rengeteg utaztunk, hosszú hétvégékkel operáltunk, de azért nyáron és karácsony után hosszabb időre is meg tudtunk lépni a világ elöl. (Szerencsémre utált síelni, ebben is hasonlítottunk egymásra – a mai napig nem tudom mi a jó a síelésben, mi a csudának mennek el emberek fázni, amikor ugyanakkor meleg helyekre is el tudnának utazni.) Az egyik legemlékezetesebb kiruccanásunk Monte Carlohoz kötődik. Azt a szombat éjszakát soha nem fogom elfelejteni. A Cafe de Paris-ban vacsoráztunk, nagyon komolyan bepezsgőztünk, majd átmentünk a mellette lévő kaszinóban, ahol először ruletteztünk, majd ő leült a nagymenőkkel Black Jackezni, valami nagyon magas téten. A drágám ott ült, kártyázott, én meg mellette állva rágyújtottam egy szivarra, és néztem a játékot. A kaszinóban lévők meg bennünket. A jóképű, napbarnított, kifogástalan öltönyben kártyázó pasit, és a kihívó fekete ruhában mellette szivarozó csodás nőjét. Álompár, igen, azok voltunk. Nyerni, nem nyertünk, de annál jobban éreztük magunkat. A kaszinó limuzinján átvitettük magunkat a felső ezer buli helyére, a Jimmy’z bárba, ahol reggelig táncoltunk, majd egy hatalmasat szeretkeztünk a szállodánk erkélyén. Idilli életünk volt. A világ legboldogabb nőjének éreztem magam. 

Vége 

Természetesen semmilyen boldogság nem tart örökké. A miénk sem. És mi mérgezte meg a kapcsolatunkat? A pénz. Amiből Dávidnak egyre kevesebb lett. A cége bebukott egy komoly megbízást, amely miatt agyonkötbérezték őket, ráadásul ennek következtében összeveszett az üzlettársával, aki otthagyta a céget, és vitte magával a közvetlen munkatársait. Dávid üzlettársa vitt több projectet, valamint ő felügyelte a cég könyvelését, pénzügyeit. Persze, ezek sem voltak rendben, de ez elég későn derült ki. Egy általam ajánlott könyvvizsgálónak 3 hónapjába került, mire kibogozott mindent. Az üzlettárs mélyen hallgatott arról, hogy több munkájuk veszteséget termel, és merő véletlenségből pont azokat a megbízásokat vitte magával, amelyek nyereségesek voltak. A cég nem borult össze, de ez már nekem is köszönhető volt. Olyat tettem, amit korábban sohasem: kölcsönt adtam. És amikor Dávid újra kért, én újra adtam, és még párszor… Ő meg ígérgetett, hogy ekkor meg ekkor vissza fogja adni, értékesíti pár ingatlanját, és tényleg mindent megtesz, csak legyek türelemmel. És én türelmes voltam, még úgy is, hogy a legtöbb esténken már más téma sem volt, csak a cége, meg projectek, és hogy ki és miért hülye és megbízhatatlan.

Hiába kértem, nem adott lejjebb abból az életvitelből, amiben élt. Továbbra is utazni akart, vásárolni, újra meg újra lecserélni az autóját, és természetesen nekem ezt-azt venni, amin meg teljesen kiakadtam, mert eddig is mindig megvettem magamnak, amit akartam. Inkább adta volna vissza, amit kölcsönbe kapott, ahelyett, hogy nekem vásárolgat. Persze, nem értette. Ráadásul nagyon rápörgött a játékterembe járásra. Eleinte szerencséje volt a kártyában (mondtam is a barátnőimnek párszor viccesen, hogy remélem, ő az a kivétel, akinek a kártya mellett a szerelemben is szerencséje van), de a kártya már csak olyan, hogy nem szabad kísérteni. Ő meg mást sem csinált, így egyre többet vesztett. És egyre többet veszekedtünk. Elmaradtak a közös vacsoráink, a kényeztetések, a mozizások, vagy dolgozott, vagy kártyázott. Én meg a munkámba menekültem, ami eleve olyan volt, hogy csak abbahagyni lehetett, befejezni nem. A végjáték egyre inkább közeledett. 

Az utolsó közös hétvégénken mindkét este a játékteremben ült. Második este minden készpénzét elveszítette, és tudtam, hogy a hitelkeretét is kimerítette. Amikor másnap délelőtt kicsekkolni mentünk, már tudtam, hogy baj lesz. Ő persze büszkeségből nem szólt, hogy nincs nála pénz, és segítsem ki (ő hívott el, és szokásaink szerint mindig az fizetett, aki a programot szervezte). Állt a pult előtt, idegesen gyűrögette a számlát, és várta a csodát. A csoda meg nem jött. Én csak néztem, nem tudtam, mit tegyek – feszültséget és tehetetlenséget éreztem. Már szinte vörös volt a feje az idegességtől, amikor rám emelte tekintetét, és megvetően odalökte: „Az egész szállodát megvehetném abból a pénzből, amit eddig rád költöttem.”

„Még a gatyád is rámenne, ha kiszámláznám a veled töltött éjszakáimat!” – csúszott ki a számon. Mire Dávid gúnyosan elmosolyodott, zsebébe nyúlt, és az arcomba vágott egy marék aprópénzt azzal a szöveggel: „Egy igazi kurva vagy, és az is maradsz örökre!”

Erre én arcon ütöttem.

Akkor láttam utoljára. Otthagyott, és soha többet nem tudtam vele beszélni. Igaz, nagyon hamar bele is törődtem, hogy nincs ő már nekem.

Továbbléptem.

Egy álommal kevesebb.