Nem volt semmi bunkóság, nem vert meg soha, szerintem még a légynek sem tudna ártani, nem volt semmi hiszti, ordibálás közöttünk. Egyszerűen csak csendben és tisztelve engem, végett vetett a dolgoknak. És fáj, baromira. Nem hiszem, hogy egyhamar el tudnám felejteni, ki tudnám heverni, vagy hogy egyhamar más is kellene.

A kép innen

Sziasztok,

 

Gondoltam megörvendeztetem a közönséget egy új, friss sztorival. Kb másfél – két hónapja írtam már egy viszonylag hosszú és szenvedéssel teli kapcsolatom végéről, meg is kaptam a magamét, hogy minek maradtam vele ennyi ideig.

 

Akkoriban az önbecsülésem a béka feneke alatt kullogott, gondoltam miért is ne alapon, regisztráljunk egy társkereső oldalra. (Ne most hurrogjatok, lehet, hogy az az első számú szabály, hogy neten soha, de mégis: megtaláltam ott azt az embert, akiről nem is gondoltam volna, hogy van ilyen.)

 

Kezdjünk tehát neki: regisztráció után sorra kaptam a hülyébbnél hülyébb üzeneteket, átlátszó szövegeket. Egyik nap böngésztem (unatkoztam melóhelyen no) és megtaláltam adatlapját. Szőke, kék szemű és magas, hozzám képest nagyon magas. Zsánerem. (Tudni kell rólam, hogy az én 153 centimhez igenis magas a 185 centi no J) Gondoltam egyet, burkoltan megírtam neki, hogy „szeretjük ám ha egy pasi magas”. Nem kellett sokáig várnom a válaszra. (Bár meg kell jegyeznem, hogy a képek ált csalókák, itt is csak pozitívan számomra, élőben még jobban nézett ki.)

 

Beszélgetésünk legfontosabb pontja számomra az volt, mikor kiderült, hogy az illető szintén éjszakai beosztásban dolgozik. Sajnos az én munkamenetem nemigen szokott egyezni másokéval.

 

Személyes találkozó Budapest egyik forgalmas helyére, kávézó. Nem szokásom sehonnan sem késni, ált mindig rászámolok egy keveset, hogy mikorra kéne odaérnem a megbeszélt helyre, így ált jóval korábban kint vagyok, most sem volt másképp. Megérkeztem közel 20 perccel a megbeszélt időpont előtt, gondoltam akkor már nem várok a hely előtt, beülök. Kávézgattam, majd már mikor 15 perccel a megbeszélt időpont után voltunk, felhívtam barátnőmet, és szomorú tényként közöltem vele, hogy hát nincs itt. Abban a pillanatban mosolyogva belép, hogy hopp kint várt. Örültem neki, hiszen örömmel konstatáltam, hogy jobb, mint a képen J

 

Laza 3 órás csevely, dolgozni kell menni. Gondoltam, hogy ebből már úgysem lesz semmi, mert ez a típusú pasi legtöbbször a 90 C mellű, szőke, kék szem, nuku agyra bukik. Egy se passzolt ebből. Gondoltam magamban, hogy akkor ennyi volt, de NEM! J Telefonszámcsere. Innentől kezdődnek igazán az események. Sok-sok szöveges üzenet, beszélgetések, akár órákon keresztül. Következő találkozót bár hétfőre beszéltük meg, végül vasárnap esti mozi lett belőle, romantikus alkatok révén mire ülünk be? Horror. Remek. Én, aki a sötétben is megijed a saját árnyékától, horror filmre. Mindegy. De végül megvolt első csók is, majd kávézás, majd ezt a részt kihagyjuk, mert tizennyolcas karika határát súrolja, majd hazavissz.

 

Rózsaszínben látom a világot, hetente többször látom, nem tudok vele betelni: Balaton, kávézások, beszélgetések, tervezgetések, minden.

 

És itt ki kell, hogy térjek egy nagyon lényeges – legalábbis számomra az – pontra (kezdődik most megint a tizennyolcas karika): ő volt az első olyan férfi az életemben, akinek sikerült elvinnie. Már az első alkalommal. Ilyen velem még sosem esett meg. Tizennyolcas karika vége.

 

Most repülünk egyet az időben, előző hét vége – innen aki engem ismer úgyis tudni fogja, hogy én írtam, no mindegy – nem tudom hova tenni a viselkedését, nem beszél, vagy ha igen, akkor is szomorú, nem lehet belőle semmit se kihúzni. Végül elérem, telefon, beszélünk. (Éppen akkor utaztam el barátnőmmel 3 napra vidékre). Beszélnünk kell. Na ez már rosszul kezdődik.

 

Gyakorlatilag elmondta, hogy ex barátnőjét nem sikerült kihevernie teljesen – bizonyos okokból kiindulva sokszor futottak össze. Hihető okból. – akivel 6 évig volt együtt. Sajnálja a szituációt, neki ez így nem megy. Hát mondanom sem kell, hogy enyhén kibuktam. Köpni nyelni nem tudtam, három napon keresztül szerintem 3-4 csomag százas zsebkendőt elhasználtam, étel nem maradt meg bennem. Három napon keresztül hiszi és kiborulás, végül megint beszéltünk, mondtam neki, hogy ha így lesz boldog, vele, akkor menjen. Csak legyen boldog, ennyit kértem.

 

Nem volt semmi bunkóság, nem vert meg soha, szerintem még a légynek sem tudna ártani, nem volt semmi hiszti, ordibálás közöttünk. Egyszerűen csak csendben és tisztelve engem, végett vetett a dolgoknak. És fáj, baromira. Nem hiszem, hogy egyhamar el tudnám felejteni, ki tudnám heverni, vagy hogy egyhamar más is kellene.

 

Lehet, hogy ez az egy hónap semmi ahhoz a két és fél évhez képest időben, de itt úgy éreztem és érzem a mai napig, hogy szeretett. És ez többet jelent nekem mindennél. Most már csak az emléke maradt meg, amit legszívesebben kitörölnék, és csak is azért mert már csak az emlék maradt meg nekem belőle.

 

Katona nem volt, Tescoban nem volt, gumit nem vettünk, egyébként is gyűlölöm.

 

Üdv, R.

 

Ps.: Tudom, hogy felmelegítve, csak és kizárólag a töltött káposzta jó, de nem érdekelne, ha meggondolná magát. Inkább örülnék neki.