Van tanulság is: nem szabad szigorúan ragaszkodni az ideákhoz, nem szabad belelátni a másikba.

Kedves Szakítósok!
Mióta a könyvet olvasom, azóta azon töröm a fejem, melyik sztorimat írhatnám le. Az első, amit leírok, valamilyen szinten kapcsolódik az egy/kétszavas szakítós szövegekhez, bár igazából inkább lekoptatás.
Általános iskola 4. osztályában történt az eset. Úgymond beleszerettem egyik osztálytársamba, Gáborba. Írtam is neki a kis cetlit: "Szeretlek." Ő erre: "Szarom le!" (pedig én igazán lelkesen vittem neki a házifeladatot, amikor beteg volt).

A másik már nem a párszavas szakítósdumákhoz kapcsolódik, hanem inkább ahhoz, hogy mi minden határozza meg egy kapcsolat milyenségét.
A történet 2 éve játszódott le. 18 éves voltam, már évek óta kerestem a szerelmet, és végül már ahhoz a ponthoz értem, hogy engem nem lehet szeretni. Kész képtelenség irántam szerelembe esni. Azt hiszem, kb. január lehetett, amikor feltűnt a színen egyik régi ismerősöm, M. Kb. 175 cm magas, 140 kiló (vagy több). Hosszú, szőke haj, 3-4 cm kunkorodó arcszőrzet, savanyútej-szag jellemezte (amitől senki kedvéért nem volt hajlandó megválni). Az én kis 160 centimhez és 57 kilómhoz képest talán igencsak jelentőségteljes, súlyos sziluettel rendelkezett. Szóval olyan nagy volt, mint a Nap, én meg picike. Elég hamar megkedvelt, talán belém is szeretett. Folyton valami melegség, valami kedvesség áradt felém tőle. Kicsit felkavarta bennem az állóvizet. Meghívtam a szalagtűzőmre, de aztán a bálon észheztértem, hogy nem vagyunk egy súlycsoport, ezért mellőztem egész este, a pia egy másik sráchoz hajtott, akinek a nevére, arcára sem emlékszem (csak smároltunk, de attól még tudom: MNK). M. ezek után eléggé szomorú lett. Hónapokig nem is beszéltünk, majd június elején egy elég csúnya pofára esés után felvettem vele a kapcsolatot. Érezni akartam, hogy szép vagyok, van valaki, akinek tetszem, hogy igen, lehet engem is szeretni. Folyamatos önigazolást keresett töredezett nőiségem. Történt egyszer aztán, hogy randira hívtam M.-t. Sajnos hozta magával két haverját is (igazából a városi parkba hívtam, ahol én is haverjaimmal hülyültem), akiket messziről elkerült társaságom nagy része. Teljesen odavoltam ezért a napméretű emberért, vagyis tényleg úgy éreztem, hogy szeretem. Vicces, hogy akkor még csak nem is láttam, hogy a szakálla olyan, mintha az arcán hordaná a fanszőrzetét, nem láttam, hogy mennyire igénytelen, stb. Odavoltam érte, flörtöltem vele. Tényleg komolyan gondoltam. Aztán összejöttünk. Semmi komoly, csak egy-két csók, közös buszmegállóbajárás, stb. De már egy hét alatt is adódtak problémák. Akkoriban még elég masszívan dohányoztam (köszönhetően a lezajlóban lévő érettségik és a nem-tökéletes pasik okozta stressznek). Ő pedig már "kapcsolatunk" 2. napján beszólt, hogy: "Ha ennyit dohányzol, elszenesedik benned minden... Fújj, most elképzeltem, ahogy szoptatod leendő gyermekeid és fekete tej folyik a melledből, mint egy ukrán nőnek" A másik nem kedves megmozdulása ezzel kapcsolatban az volt, hogy egyrészt nem engedte, hogy rágyújtsak (igen, 1 hét alatt megtiltotta), míg ő kedvére pipázott. Másrészt nem engedte, hogy elmenjek beszélgetni a barátnőimmel. Plusz van egy hülye elmélete a csigákról, hogy azok öngyilkos merénylők, csak arra várnak, hogy átvehessék a Föld feletti uralmat... De ezek még mindig nem ábrándítottak ki. Volt azonban egy pillanat, amikor ráébredtem a valóságra (egyrészt, hogy hatszor akkora, mint én; buta; önző; értetlen és uralkodni akar felettem): a közös buszmegállóba járásunk végén a buszmegállóban megöleltem, és ekkor becsúszott a karom az oldalán egymásra folyó két hájredő közé. Rövid pillanat, másnak talán nem olyan vészes, de bennem hihetetlen fokú undort ébresztett. Ekkor már megéreztem savanyútej-szagát, megláttam termetét, és hirtelen bezárva éreztem magam. Igazából rájöttem, hogy sokkal szebb, sokkal formásabb, talán kívánatosabb is vagyok annál, hogy egy ekkora ember uraljon, bezárjon, stb. Nem beszélve arról, hogy még a szexet sem tudtam volna elképzelni vele. Rájöttem, hogy oké, sorvadozó női önérzet, de ha most bezáratom magam vele, elveszem az esélyt, hogy jöjjön más. Ezért egyik buli alkalmával (1hét után már kerültem, menekültem előle, nehogy odajöjjön, megszabja, mennyit ihatok, elvegye a cigim, megvonja tőlem a lehetőséget, hogy a barátnőimmel legyek) órákat késtem a találkozóról. A koncert helyszínén találkoztunk, akkor is csak azért, mert már győzködtek, hogy beszéljek vele. Jött, leült mellém. Csak annyit mondtam, hogy nem tudom vele elképzelni a jövőmet, vagy ennek a kapcsolatnak a folytatását, mert erre nem állok készen, én inkább még buliznék, de ő talán ezt nem engedné. Picit rossz volt kimondani, picit ferdítettem, nem mondtam el mindent. (tudom, MNK, de azt is tudom: a valóság jobban fájt volna... talán... vagy gyáva voltam, de akkor ezt láttam helyesnek) Egy darabig magát sajnáltatta, majd lelépett. Azóta csak párszor beszéltünk. Megváltozott. Már nem az a Nap, ami a kedvességet, a szeretetet árasztja az emberek felé. Inkább mindenkit taszít, mindenkiben undort ébreszt.
Amúgy a szakítás után egy héttel összejöttem valakivel, aki egyik barátnőmmel (évente 3-szor ha találkoztunk...) járt már másfél hónapja (most gondolom duplán vagy triplán is MNK), és akivel azóta is boldog kapcsolatban élünk. Igen, helyreállította a női önérzetem, és nem: nem bántam meg. Szeretem.
A tanulság talán annyi, hogy szerintem mindenkinek létezik egy ideája a tökéletes nőről, férfiről. Aztán hiába nem számítanak a külsőségek, de ha valami nagyon fontos nem passzol (esetemben pl. a testalkat), akkor már nem megy simán a dolog. És persze nem szabad szigorúan ragaszkodni az ideákhoz, nem szabad belelátni a másikba, de tudni kell, mekkorák lehetnek azok az eltérések, amiket még el tudunk viselni.
Ha esetleg bekerül ez a blogba, jöhet a sok MNK, meg minden. Nem bántam meg...
üdv:
zija