Egy szokásos történet a sodródó a lányról, a reménykedő fiúról, a reménytelen jövőről és az őrjítő fájdalomról, ami megmarad a szívben.

Az én levelemben nem lesz sem érdekes lekoptató szöveg, sem igazán
megalázó szakítás, csak egy - számomra mindenképpen - érdekes és talán
néhány ponton vicces/tanulságos történet.

Történt vala, hogy az idei tél végén megismertem egy lányt egy
gimnáziumban. Hogy hogy kerültem oda, az már nem is érdekes. Én 20
vagyok, ő 16. Részemről szerelem volt első beszélgetésre.
Megismerkedésünk napján, 1 órával az egymáshoz intézett első szavak
után, közölte, hogy a nap végén megvár a suli kapuja előtt, majd
ellibegett. Így is lett, nap végén találkoztunk a kapu előtt és
sétáltunk, beszélgettünk, körülbelül másél órán át, majd elköszöntünk.
Itt jött az első furcsaság: nem volt hajlandó elárulni a nevét, menet
közben rendszeres időközönként - a dolgot elviccelve - kérdezgettem a
nevét. No válasz. Aztán végül, mivel nekem sietős dolgom volt, neki
meg volt ideje bőven, elkísért a villamosmegállóig, ahol, mikor már
felszálltam a villamosra, a záródó ajtókon keresztül beordította a
keresztnevét, majd meglepett arcomra rá sem nézve sarkon fordult és
elment.
Aznap este - gyakori keresztnevénél fogva elég nehezen - megtaláltam
wiwen és írtam neki. (Nevezzük a lányt az egyszerűség kedvéért
Áginak.) Visszaírt, beszélgettünk msn-n (telefonja saját bevallása
szerint nem volt, ennek ellenkezője azonban később beigazolódott). Pár
nap beszélgetés után megbeszéltünk egy találkát, találkoztunk, jól
éreztem magam, azt hiszem, ő is, csókkal búcsúztunk.
Másnap msn-n közölte, hogy soha többé nem akar látni. Később, még
aznap este, szinte szó szerint könyörgött, hogy találkozzunk. A
lányról tudni kell, hogy a folyamatosan röhögő (nem nevető, hanem
röhögő), állandóan komolytalan, holott mély érzésekkel rendelkező,
igencsak boldogtalan, nagyon-nagyon tehetséges és súlyosan szociopata
kategóriába tartozik. Engem megfogott a láthatalan, a belső, aminek a
létezésében teljesen biztos voltam, csak minden erőfeszítésem ellenére
is csak pár pillanatra sikerült előcsalogatnom belőle. Utána megijedt
az őszinteségétől és visszazárkózott a világába, aminek külső dísze
lehettem. Úgy éreztem, hogy kellek neki és hogy ezt annak köszönhetem,
hogy képes vagyok olyan meglátásokra is, megértek olyan dolgokat is,
amiket ő (még) nem a köztünk lévő 4 évnyi gondolkodás-elmaradás miatt.
Igent mondtam, újra találkoztunk. Elvitt a barátnőivel Budapest
legszörnyűbb kocsmájába inni. Nem éreztem jól magam alapvetően, de már
annak is örültem, hogy érezhetem az illatát és hogy néha kedve támadt
megcsókolni.
Ezek után 4-5 napra elérhetetlenné vált, majd amikor végre beszéltünk,
újra közölte, hogy többé nem akar látni. Másnap újra könyörög, hogy
bocsássak meg neki, rossz korszakában találtam meg és szeretne velem
találkozni.
Nemet mondtam, azt gondoltam, hogy jobban meg fog becsülni, ha nem kap
meg bármikor, amikor csak kedve szottyan. Másnap megtörtem és
megkérdeztem, hogy akkor találkozunk-e. Igent mondott, majd újabb pár
napra elérhetetlenné vált.
Pár nappal később beszéltünk msn-n, a drágájának hívott, de találkozni
nem volt ideje. Később megint felkeresett, elhatároztam, hogy amikor
következőnek találkozunk, "szakítok", bár sosem beszéltük meg, hogy
együtt lennénk. Találkoztunk, de az - őszintének szánt - lekoptató
szövegre nem volt szükségem, mert közölte, hogy 10 hónapja szerelmes
egy srácba és hogy ez így nem fog menni. Egy héttel később megtudtam,
hogy összejött egy harmadik sráccal.

És hogy honnan tudom, hogy van telefonja? Felhívott egy hónapja, hogy
látni szeretne és hiányzom. Lecsekkoltam a wiwjét, még együtt volt a
sráccal. Visszahívtam és igent mondtam, tudva, hogy másnapra
meggondolja magát és megbánja a dolgot. Így is lett. Azóta nem
beszéltünk. Kiváncsi vagyok, mikor hív fel következőnek.