Addig bírtam, hogy a kutya karanténba kerül.

Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstöl megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértö. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, elöször életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen magányos a világban. (Márai)

32 éves nö vagyok.

Az a bizonyos kapcsolat 8,5 évig tartott, 20-28 éves koromban. A srác, Hannes, egy évvel idösebb nálam. Akkortájt “sintérkedtem” (bébiszitter) egy München melletti kisvárosban. Gyorsan beilleszkedtem a fiatalok közé, sportoltam, tehát nem volt nehéz. Nem telt el sok idö, tagja lettem a röplabdacsapatnak, a tréningeken kívül is hívtak magukkal szórakozni. Hannest is ott ismertem meg. Nem volt több egy havernál. Normális volt, kicsit feltünösködö, de nem kellemetlenül.

Szilveszterkor, megismerkedésünket követöen kb. 3/4 évvel átjött hozzám, mert dolgoztam aznap. Gondolta, felvidít, neki sincs kedve sehova se mennie. Bevallom, mivel szingli voltam, elszórakoztam vele. Reggel megbeszéltük, hogy nem lesz folytatás, hiszen mi értelme is lenne, én készülök haza áprilisban. Viszont este újra megjelent, és az azután követö estéken is. Szerelmesek lettünk. Ùgy igazán. Márciusban hazalátogattam, meglepetésszerüen, a szüleimnek nem szóltam. Jött a Hannes is. Nem úgy kezeltem a helyzetet, hogy ez most majd egy holtomiglan-holtodiglan szitu, inkább kiélveztem. Hannes jól érezte magát, ismerkedett a környezettel, barátaimmal. A Duna mellett lakom, ö pedig szenvedélyes horgász lévén egy paradicsomba került.

Ùgy mentünk vissza a látogatásból hogy nem kértünk egymástól semmit. Reálisan nézve nem sok esélyünk volt. Aztán én hazaköltöztem, ö elkezdte az orvosit. A távkapcsolat meglepöen jól müködött, amikor tudott, ideutazott, viszonylag gyakran, 2-3 hetente. Egy évre rá felvettek az egyetemre, ahol összehaverkodtam az egyik proffal, aki mellesleg nem messze Hannes-éktól lakott. Ö hetente járt haza, felajánlotta, bármikor elvisz a hétvégére,hétfön pedig visszahoz. Ìgy majdnem hetente találkoztunk. Müködött a kapcsolat, persze súrlódások voltak, de soha semmi komoly gond. Az egyetemi évek csodálatosan teltek, szabadok voltunk (a vizsgaidöszakon kívül), rengeteget utaztunk, végigjártuk Európát. A 4. évünkben adódott egy lehetöség, munkaengedélyt kaptam a szemeszterszünetre, adómentesen. Sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy finaszírozni tudtam tanulmányaimat a müncheni egyetemen. Összeköltöztünk Hannes szüleinél. Az egyetem sokat adott, de végülis úgy döntöttem, hogy otthon fejezem be a tanulmányaimat, hiszen már csak 2 év volt hátra. Hazamentem 2 szemeszter után. A kapcsolat kivívta mindenki elismerését, magunk se hittük volna, hogy ilyen kitartóak leszünk. Nem mondom, voltak nehéz idöszakok, bekavartak más lányok és fiúk is, de soha nem szakítottunk. Igen, volt részéröl egy megcsalás (szex szerelem nélkül), részemröl pedig egy érzelmi megcsalás (bimbózó érzelem más irányába szex nélkül), írható a távkapcsolat számlájára. Àtvészeltük, megbeszéltük. Nem voltunk már gyerekek.

Idöközben elvégeztem az egyetemet, munkat vállaltam. Hannes szintén, Svájcban kezdett dolgozni, tehát még nagyobb lett a távolság. Ùgy beszéltük meg, ha elvégzi a kötelezö éves gyakorlatot, odaköltözök hozzá Svájcba.

Közben anyunál rákot diagnosztizáltak. Gyógyíthatatlan volt, megkezdödött egy olyan lelki tortúra, amely kinyírta az egész családot. Hannes Svájcban, ritkábban találkoztunk, én dolgoztam, hogy a látogatásokat, telefont, gyógyszereket fizetni tudjam. Apám szenvedett, mint a kutya, a tehetetlenség volt a legrosszabb. Hannes valahogy mindebböl kimaradt, legalábbis úgy érzem. Neki ott voltak az új kollégak, az új tapasztalatok. Az utolsó hetekben otthon maradtam anyuval, ápoltam. Hannes akkor éppen horgasztúrára ment egy svájci hegyi tóra. Nehezteletem rá, mellettünk kellett volna lennie, szükségünk lett volna egy orvosra, egy lelki társra. Az utolsó napokban anyu tüdejében víz rakódott le, alig lélegzett. Kihívtam a mentöt, az ügyeletes orvos azt mondta, legyek megértö, de ö ma már nem jön ki, fáradt. Sok betegnél volt ma kint. Anyu háta mögött, öt ültetve aludtunk, hogy kibírja reggelig, és ne fulladjon meg. Reggel elvitte a mentö. Az orvos a kórházban oxigénre tette, megkönnyítve neki az utolsó órákat. Èjjel meghalt.

Már egy napja halott volt, amikor Hannes felhívott, miután hazatért a horgásztúráról. Kérdezte, hol van anyu. Azt válaszoltam: egy hütökamrában. A csendben, ami ezek után következett, üvöltött a lelkiismeretfurdalás. Nem érdekelt. Semmi nem érdekelt.

Anyu imádta a Hannest. Mindig neki adott igazat és védte, ha egymást hecceltük, úgy nézett rá, mint a fiára, és kényeztette. Soha nem mondta, de szeretett volna unokát. Minden fiúmnál jobban szerette öt.

A temetés napján Hannes erösködött, hogy eljön a temetésre. Megtiltottam neki. Nem akartam, látni se akartam, megbecstelenítette volna anyu emlékét. Ö már nem tartozott hozzánk.

Mikor kijöttünk a temetöböl, ott állt. Akkor érkezett.

Otthon nem beszéltünk, én is meghaltam aznap. Lefeküdt velem, biztosan sajnálatból. Azt mondta, marad, bár a legutolsó vizsgájára készül. Másnap reggel összepakolt, és elment, mondván: ö itt nem tud tanulni. Kikísértem, és tudtuk mind a ketten, hogy vége. Kimondva nem lett. 8,5 év után. Jó lekoptató duma: nem mondok semmit. Csak álltam az ajtóban, ö ült a kocsiban. Néztük egymást, aztán elhajtott.

Pár héttel késöbb tudtam meg, hogy Hannes már anyu halála elött összeköltözött a svájci kurvájával, bár engem akkortájt megkért, intézzem el a kutyámnak a karantént (hogy külföldre vihessem), illetve kérdezte, hány szobás lakásba szeretnék költözni, milyet keressen.

Utójáték: 4 éve nem hallottam felöle. Most viszont felbukkant. Váltottam pár levelet a szüleivel, akik imádtak engem. Mint kiderült, titokban elolvasta az összes levelet, amit az apjának irtam. Azt mondta, el szeretne jönni. Próbáltam kipuhatolni, minek is. Èreztem, ez a látogatása jelent valamit: méghozzá azt, hogy jelentös lépésre szánta el magát, egy másik növel. Amíg a találkozó idöpontját egyeztettük, mindvégig tagadta ezt, azt mondta, csak látni akar. Belementem, hogy eljöjjön, egy barátom ajánlotta, aki szerint a bosszú nem jó vezér. Igen, magamban bosszút esküdtem, amiért a fiatalságom erre az emberre ment rá. Hosszú éveken át fütött a bosszúvágy. A barát (örök hála neki) mondta, álljak felette, mutassam meg neki, hogy többet érek, hogy emberileg több vagyok nála.

Három hete megesett a találka, vendégül láttam a házamban 3 napig. Beszéltünk. Hosszú lenne ez a poszt, ha leírnám, hogy teltek ezek a napok. A lényeg annyi, hogy mesélt svájci kurváról (bocsa, én már csak így hívom), aki szexuálisan ledegradálta és ráfogta, hogy perverz, mert a nö szerint az aktus havonta egyszer kell, hogy megessen, és 5 perc alatt le kell zavarni, szigorúan misszionárius pózban. Èn nem szabtam neki annak idején szabályokat… Otthagyta öt 3 év elteltével. Egy éve új partnere van. Egy orvösnö.

Àllítása szerint vissza akart jönni, de nem volt hozzá mersze, mert „életem legnehezebb korszakában hagyott magamra”. Egyszer állítólag eljött hozzánk, én nem voltam otthon, bement apámhoz, akivel úgy-ahogy magyarul beszéltek. Àllítása szerint csak azt motyogta, “Sajnálom!”. Engem nem várt meg, nem volt hozzá mersze. Körözött autóval a falunkban, várva, hogy meglát. Akkor nem találkoztunk. Apa nem is szólt, hogy itt volt. Tapintatból.

Végülis a visszautazása után tudtunk igazán öszintén beszélni egymással. Elegem volt abböl a merev társalgásból, a kimondtatlan dolgokból. Felhívtam, és megkérdeztem (mint a három nap alatt már annyiszor): “Hannes, a fenébe is, miért voltál itt?!”

Válasz: “Mert 33 éves vagyok, és a mostani barátnöm gyereket akar, de elöbb esküvöt. Elöled is elfutottam annak idején, megijedtem a kötödéstöl. Most sem akarom, még nem vagyok rá kész, de a barátnöm biológiai órája ketyeg, és válaszút elé allított. Inkább belemegyek, hiszen látom a barátaimon, hogy ez körül forog a világ. Házasság és gyerek.”

Kívánom neki, hogy sikerüljön. Sajnos, én azóta nem szerettem igazán. Òvatos vagyok, vagy esetleg kiirtotta belölem a mély szeretet képességet, csakúgy mint a felhötlen felszabadultság érzését…?! Nem tudom. De azóta a búskomorság, ha nem is állandó jelleggel, de társam. Ha a környezet nem is látja, de ott van. Színészkedem, talán még magam elött is, és várom, hogy egy nap ez a fájó érzés elmúlik. Több dolgot temettem aznap.

Egyetlen egyszer voltam vele hangos a látogatásakor, és mutattam ki érzelmeket: amikor megpróbált bocsánatot kérni. Elöhozta anyut. Erre én a szemébe ordítottam, bögve, hogy még egyszer ne merészelje anyámat a szájára venni, mert ha anyu nem halt volna bele a rákba, belehal abba, amit a lányával müvelt.

Soha nem kértem, vegyen el feleségül. Csak azt szerettem volna, hogy közel legyünk egymáshoz, ne 500 vagy 1000 km-re, hogy igazi esélyt adjunk magunknak. Nekem nem kell(et) gyürü. Ha akkor öszinte hozzám, másképp alakulnak a dolgok. Talán. Díjaztam volna, ha elém mer állni, és bevallja, inába szállt a bátorsága. Méltósággal szálltunk volna ki mindketten a kapcsoltaból, nem lelki sérültként. Mert ö is az, saját bevallása szerint. Most úgy vált el tölem, hogy azt mondta: “Kapcsolatban maradunk, mert még mindig szeretlek, és szeretni is foglak, te ismersz engem igazán. A családomon kívül te vagy számomra a legfontosabb ember.” Hamarosan elvesz egy másik nöt.

Kívánom neki, hogy sikerüljön. Kívánom neki tényleg???

Sok helyen vettünk gumit, mindkettem pakoltunk, Katona nem volt (civilszolgálatot teljesített egy kórházban).