Remélem ez nem egy reklám sztorija átírva.

A kép innen

Kedves Szakítós, Tisztelt Blogolvasók!

Sajnálattal közlöm, hogy egyenlőre ez az utolsó történet amivel meg tudlak benneteket örvendeztetni. Érdekes, hogy valamiért fordított időrendben írtam meg nektek a történeteimet, így állhatott elő az az eset, hogy ez a történet az első (nagy) szerelemem története (s épp ezt írom meg utoljára), én pedig visszafiatalodtam benne 18 éves gimnazistává.
Nem titkolt célom, hogy szórakoztassalak benneteket az irományommal, ezért bocsássátok meg gyarló vétkem, de ez bizony hosszú lesz.
Az egész valamikor 2000 őszén kezdődött, gondolom sokak előtt ismert a szituáció, mikor a végzős gimnazisták elkezdik betanulni a szalagavatóra a táncokat. Én 18 évesen itt láttam be először, hogy a tánc mennyire olyan mint az élet, legalábbis párt találni ugyanolyan nehéz. Végül akadt egy lány (nevezzük el Kamillának a későbbi beazonosíthatóság végett), vele szorgosan gyakoroltuk a lépéseket. Ugorjunk kicsit az időben, 2001. január 3. volt, a szünet utáni első tanítási nap, nem kamuzok pontosan emlékszem mindenre, reggel volt 8 előtt valamivel, mikor Robi (ez az igazi neve) barátommal álldogáltunk a Gimnázium második emeletén, német óránk lett volna. Odajött hozzánk a B-sek osztályfőnöke, és miután illendően köszöntöttük egymást, a következő kérdést intézte hozzám: "Hallottad a hírt?". No most 2001 januárjában egy "hír" volt Magyarországon, emlékeztek még? Ha nem, akkor elárulom, előző nap hajnalban (máig tisztázatlan körülmények között) fejbe lőtte magát Zambó Imre, a Jimmy néven elhíresült énekes. Így nem lehetett más a válaszom, a fenti kérdésre, mint, hogy persze, természetesen hallottam, hisz mindenki erről beszél. Mire Ő: És akkor most mi lesz?. Mire én: Mi lenne, hát semmi (sose szerettem a zenéjét, isten nyugosztalja). Mire Ő: De hát akkor most kivel fogsz táncolni? Hogy MI, dördült föl belőlem a kérdés. Aztán elmesélte szép sorjában, hogy a hír, amire Ő gondolt az az, hogy Kamilla az ünnepek alatt sportolás közben részleges szalag szakadást szenvedett. Az orvos nem köntörfalazott, kerek perec megmondta Kamilla, nem hogy táncolni, járni nem fog legalább fél évig. Hát most már én kérdeztem, hogy most mi lesz, van-e javaslata. Volt. Azt mondta van az osztályában egy lány (Ő lesz a nagy Ő szóval nevezzük is el mondjuk Évának, az első nő után), szóval Éva kezdetektől fogva járt a próbákra ismeri a lépéseket, de lelépett a párja ezért abbahagyta, és már úgy volt, nem is táncol a bálon. Mondom, remek, akkor következő szünetben beszélek is vele, ezzel el is búcsúztunk.
A baj az volt, hogy elfelejtettem a teljes nevét (bonyolult is volt a vezeték neve, és a névmemóriám is vacak), no sebaj lementem a földszintre odaléptem az osztály előtt vígan beszélgető B-s lányokhoz és megkérdeztem, hogy ki az az Éva. Mellőlem szólalt meg egy hangocska, hogy én vagyok. Határozottan és ellentmondást nem ismerően közölem, hogy remek, akkor velem fogsz táncolni a szalagavatón. Szegénykém köpni nyelni nem tudott, de végül is rábólintott.
Később kiderült, hogy a táncból nem tud túl sokat, mert korán faképnél hagyta a párja így egyedül nem járt órára. Sok időt töltöttünk együtt, azért hogy behozzuk a lemaradás, talán itt és ekkor kezdett valami alakulni kettőnk között.
Nem akarok elveszni a lényegtelen részletekben, a szalagavató rendben ment, utána pedig hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam moziba. Most is mosolygok mikor visszagondolok azokra a napokra, olyan "kicsik" voltunk még, de mégis valami komoly dolog indult útjára. Kezdetben azt se tudtuk akarjuk-e egymást. Tudni kell a mi giminkről, hogy ott is erős klikkesedés volt, Ő énekkaros volt csellón játszott, és megfordult ez édes anyanyelvünk szakkörön is, nem járt menő cuccokba, és nem sminkelt. Ezek a tények akkor őt a lenézett sokszor kiközösített szürke egérkék közé sorolták. Én sem voltam a legmenőbb srác a suliban, de mégis csak a kosárcsapat kapitánya voltam, iskolarádiós, és rengeteg barátom volt. Köszönhető volt ez annak, hogy már akkor is jó volt a humorom (no jó maradjunk annyiban, hogy VOLT humorom),és a kommunikációs készségem, illetve nem estem hanyatt a pláza cicáktól akik Évát lenézték, megvédtem magam és őt is, ha kellett. Egyszer odajött az egyik lány a női kosárcsapatból hozzám, miután kiderült, hogy mi együtt járunk és megkérdezte, hogy "TE ezzel jársz?" . Remélem átmegy a gúny és a meglepettség amit akkor a hangjában éreztem. Mosolyogva mondtam neki, hogy "IGEN, miért mi a problémád ezzel?". Persze visszahőkölt, hogy "semmi, semmi...". Ezt csak azért írtam le, mert talán külső szemlélők számára mi nem voltunk Évával egy "súlycsoportban", de én tudtam, éreztem, hogy ez csak a látszat.
Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, számomra Ő egy csiszolatlan gyémánt volt. Életem máig legnagyobb szerelme. Érettségi után felvettek az egyetemre, Őt is felvették csak egy másikra. Rengeteg időt töltöttünk együtt, minden tökéletesen működött. Egyszer 18 éves az ember :)
A Szakítás:
Szerelmünk túlélni látszott mindent, a távkapcsolatot a problémákat,az évek súlyát, mindent.
A család és a barátok már úgy kezeltek minket, mint akik egymásnak születtek, de ugye nem írnám meg nektek ezt a történetet, ha nem takarták volna el végül sötét viharfelhők kettőnk felhőtlen kék egét.
Durván 4,5 év telt el a szalagavató óta 2005-öt írunk. Talán a most következő rész volt az első szög a kapcsolat koporsójába, nem tudom... Tavasszal bekötötték a netet az albérletünkbe. Elkezdem felfedezni a levelezés és a chat-elés örömeit. No és volt egy lány a nick neve démonlány volt, és rám úgy is hatott mint az maga az ördög. A kísértést jelentette,szabályosan udvarolt nekem, sokat beszéltük, leveleztünk, és még telefonon is felhívtuk egymást. Részemről nem jelentett semmit, egyébként is szerettem Évát, nem vágytam másra. Démonlány kis idő után örökre eltűnt, nem válaszolt a levelekre, nem volt onlány MSN-en és a telefonjára küldött SMS is elévült kézvesítés nélkül, állandóan ki volt kapcsolva. Talán nem is valós személy volt? Elkövettem viszont egy hibát, hogy egyszer mikor egy kisebb vita alakult ki arról, hogy mivel töltöm én az időmet az egyetem alatt, mert a barátnői is megmondták, hogy biztos csalom őt, felajánlottam, hogy nézze át nyugodtan a gépemen mentett dolgokat (e-mailok, és MSN naplók !) mondván nincsenek titkaim. Talán kellett volna hogy legyenek! Amikor megtalálta a beszélgetéseket nagyon sírt, és borzasztóan haragudott rám, szabályosan mintha megcsaltam volna, pedig nem történt semmi. Ettől kezdve nem bízott bennem, pedig sosem hazudtam neki.
A nyáron sokat dolgoztam, kevés időt töltöttünk együtt, és neki is sokat kellett tanulnia a szeptember elejére áttolt vizsgái miatt. Elismerem, sokat veszekedtünk a nyáron ezekből az okokból kifolyólag. Engem zavart, hogy miért nem akkor tanul, mikor dolgozom, és miért nem teszi szabaddá magát, mikor együtt lehetnénk. Utólag már világos, azért mert nem akart velem lenni. Augusztus elején mikor hazaértem a munkából kaptam egy SMS-t, hogy nem akarja ezt tovább folytatni, szakítani akar, és a cuccaimért majd menjek el. Több mint 4 év együttlét után, egy SMS. Szerintem érthető, hogy ezek után teljesen elvesztettem az eszemet, rohantam hozzá, sírtam, hisztiztem, mint egy kisgyerek, hogy adjon még egy esélyt (furcsa mert azt sem tudtam mi a baj). Végül is együtt maradtunk, egy ideig.
Hétvégéken továbbra is dolgoztam az iskola kezdete után is. Az utolsó együttlétünkkor megjöttem az egyetemről, nála aludtam és reggel indultam dolgozni. Csodás este volt, nekem úgy tűnt minden rendben van (bizonyos dolgokat nem lehet így megjátszani). Reggel csókkal váltunk el. Ez volt az utolsó, azt is mondta, hogy szeret! Következő héten úgy volt, ismét náluk alszom, munka után este érkeztem. A konyhában várt, hajoltam a csókért de elhúzta a fejét, kezében az összecsomagolt cuccaim (kazetták, CD-k a telefon, amit neki adtam). Nem részletezném a dolgot, mert még most is fáj visszaemlékezni, de az a lényeg, hogy semmit sem tudtunk megbeszélni, mert a szülei előtt szakított velem, sőt inkább a szülei szakítottak velem, mert ők beszéltek helyette is, vicces volt, hogy ő őt kérdetem, és felváltva, hol az apja hol az anyja válaszoltak helyette.
Ezek után kicsúszott a kezemből a gyeplő, mint egy elszabadult vonat vágtatott az életem, nem tudtam hová. Szó nélkül szedtem a cuccaim, és visszautaztam Veszprémbe (oda jártam egyetemre), a munkába egyszerűen nem mentem be többé, ha kerestek nem vettem fel, vagy szó nélkül letettem. A szülőket azzal szereltem le, hogy sok a tanulnivaló, azért nem megyek haza. Visszaérkezésem napján felmentem a híres Szent István völgyhídra, vagy ahogy arra felé emlegetik a viaduktra, de nem nézelődni, azzal a határozott szándékkal, hogy leugrom onnan. Ezt kevesen tudják, szóval érezzétek magatokat különlegesnek, amiért beavatlak benneteket a titkaimba. Azért élek még mindig, mert ez a híd bizony az elhagyott kiskatonák nagy kedvence volt régebben, a városvezetés pedig megunta az öngyilkosságokat, ezért beültették terebélyes fákkal a híd alatti területet. Meghalni esélytelen, a tolószék szinte biztos. Így gyávaságból eloldalogtam onnan.
Utózöngék:
Nem volt ez egyszerű dolog, sokat zaklattam telefonon mailben mindenhogy. Hívogattam a barátnőit évfolyamtársait, mindenkit akit fel tudtam hajtani. Ezek után, alaposan meggyűlölt engem, de nem érdekelt tudni akartam a miérteket, meg akartam érteni, de erre máig hiába teszek elkeseredett lépéseket, nem hajlandó levenni a vállamról ezt a terhet, ezzel kell élnem, hogy nem tudhatom mi történt akkor. Egy barátnője mesélte, hogy látta egy sráccal kézen fogva a tanulmányi osztályon, akkor amikor még elvileg együtt voltunk. Alig két hónappal a szakításunk után már együt volt egy sráccal, akihez feleségül is ment 2007 nyarán. Azt hiszem egyebet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki...

Katonás, gumis, TESCOs hülyeséget kihagynám. Az én életemben is csak egy szalagavató volt, ezidáig :)

A tanulságot most is, mint mindig tőletek várom.

Üdv,
N.