A kispadról könnyű mondani, hogy állj fel, menj tovább, szedd össze magad, stb, a
középpályán már máshogy látja az ember a dolgokat.

A kép innen

Hali Szakítósok!

A történetem olyan friss, hogy szinte még vérzik /emo off. Itt ülök
egy üveg bor, egy karton cigi (fogyatkozóban sajna) és Metallica
balladák mellett és próbálok írni. Előre is elnézést ha nem lesz
konzisztens a történet, de most valahogy nem a történetvezetés fonala
érdekel, hanem hogy kiírjam magamból.

Kezdődjön a történet az Úr 2008. esztendejében, a két szereplő Ádám és
Éva (lol). Átlagos egyetemi bulinak indult a péntek este, mint a
legtöbb a koliban, egészen addig amíg meg nem láttam Évát. Már nem
emlékszem mi fogott meg benne, erősen antipina állapotomban voltam
abból kifolyólag hogy az előző, gimi másodikban elkezdett kapcsolatom
nemrég ért véget. Pár hete már dagonyáztam az önsajnálat mocsarában
(modorosblogra vele, magyarszakon a vizsgaidószak kikezdi az embert),
de amikor megláttam akkor rögtön meggyógyultam. Vagy csak túl részeg
voltam, lényegtelen. Mint a legtöbb nem diszkópatkány-jellegű
kapcsolatnál, a miénk is beszélgetéssel indult. Egyedülálló, mélyen
vallásos, szűz. Itt tettem le róla, de valahogy elmentődött a
telefonszáma. Pár hét múlva felhívtam (az alatt a pár hét alatt
összegabalyodtam egy kicsit, később lesz szerepe), találkoztunk és
elindult az udvarlásnak nevezett, mára már outdated folyamat. Néhány
hónapra rá, majdnem pont a vizsgaidőszal végére egy pár voltunk. A
nyáriszünet felét hol nálunk, hol náluk töltöttük.

Nyár vége felé felvetettem az ötletet, hogy mi lenne ha hanyagolnánk a
koleszt és kivennénk egy közös albérletet, ha már komolyan gondoljuk a
kapcsolatot (addigra már nem volt szűz). Belement, találtunk is
megfelelő helyen és árban levő lakást, ki is vettük. A kaució egészét
én, azaz a szüleim fizették. Eltelt egy hónap, jöttek a számlák, a
főbérlő, stb. Akkor derült ki, hogy Éva drága egy fillért nem tud
adni, mivel a szoctám már elment. Valamire. Mindegy, megoldottam,
hálistennek a szüleimnek nem okozott nagyobb anyagi nehézséget.
Megbeszéltük, hogy elmegy dolgozni egyetem mellett, a szoctámmal
együtt kijön annyi, hogy felesben tudjuk fizetni a dolgokat. A
kapcsolatunk alatt mellesleg végig vita tárgya volt hogy én miért nem
megyek el dolgozni, miért a szüleim tartanak el, vagy leginkább az,
hogy miért kell neki dolgoznia, miért nem kérek annyit hogy neki ne
kelljen dolgoznia, ha már megtehetném. Bármennyire is konzervatív
vagyok a hagyományos férfi-női szerepeket illetően az azért mégis
nonszensz hogy fél év után az én kontómra éljen. Nemmellesleg én se a
lábamat lógattam, két egyetemre jártam, emellett apám vállalkozásában
töltöttem be tiszteletbeli rendszergazdai és angol/német tolmács
szerepét ami azért megint nem kevés időmet vette el, de legalább
jólesett a tudat hogy nem "élősködök" hanem besegítek. (sajnos a
gulyáskommunizmus idején mind a számítástechnika, mind a nyelvtanulási
lehetőség limitált volt) Eltelt a 2008/2009-es tanév is, balhékkal, de
jó úton voltunk a diploma, papa-mama-gyerek-munka mókuskerék felé.

2009 nyarán édesapám váratlanul kórházba került, nemsokára elhunyt.
Éva a temetésre nem jött el ("sajnálom, dolgoznom kell hogy tudjam
fizetni az én részem", talált) Érthetően eléggé megzuhantam, a
"nagyvilági", minden héten buli, pia, haverok szentháromság szétesett,
ezt a párom nehezményezte. A helyzeten nem javított az sem, hogy
édesanyám egészségi állapota is rohamosan romlani kezdett, elsejsén ő
is elhunyt. BÚÉK... :fanyar smiley: Ilyenkor persze az ember elvárja,
talán jogosan, hogy a mindennapos szurkálódások megszűnjenek, érzelmi
támaszt keres, általában a párjában. Megkaptam? Gondolhatjátok... Az
elmúlt pár napban durván megsűrűsödtek a balhék, tegnap megjött a
kegyelemdöfés:

"teljesen megváltoztál, nem ilyennek ismertelek meg, nem vagyok a
dajkád, hogy ápoljam a leked, amúgyis, most hogy meghaltak a szüleid
ideje a saját lábadra állnod és megtapasztalni azt a szenvedést amin
én megyek keresztül"

Azonnal szakítottam, az albérletet felmondtuk, a kaució felét
megtartotta mintegy "fájdalomdíjként" a velem töltött idő miatt...
Most ülök itthon, szüleim házában, és gondolkozok. Mit rontottam el.
Nagyjából megvan a lista, le is írom
1; az exemmel való összegabalyodás után (megint ő döntött úgy hogy
mégse kellek) nem kellett volna dafkéból, önigazolásképpen felszedni
Évát, hogy márpedig akkor is lesz barátnőm. Nem álltam készen rá, mást
vártam tőle/láttam benne mint ami. Nem voltam szerelmes akkor, és
talán később se, csak ragaszkodtam.  Amúgy jópárszor a szememre
hányta, hogy hogyan mertem csajozni miután megismertem.
2; Nem alakult ki bizalmi kapcsolat, nem engedtem igazán közel
magamhoz, csak a "külső burkomat" ismerte, mégis azt vártam tőle hogy
megértsen, tudja mikor mi fáj és segítsen. Hiába tettem én meg érte
bármit, talán az, hogy ő semmit nem tudott ilyen téren tenni értem
frusztrálta.
3; Amikor láttam hogy az összeköltözés problémás a munka miatt azonnal
vissza kellett volna mennem koleszba és nem hagyni hogy mártíromkodjon
a munkában, majd folyton a szememre hányja.

Hirtelen ennyi, a bor elfogyott, "menni kéne végre, egy utolsó slukk
és vége, a cigarettám elég" Menni, de merre? A kispadról könníű
mondani, hogy állj fel, menj tovább, szedd össze magad, stb, a
középpályán már máshogy látja az ember a dolgokat.