Nincs annál szarabb, amikor el akarsz felejteni valakit, és a tudatalattid nem engedi, és Leonardo di Caprio minden egyes álmodba odateszi őt, hogy rohadna meg.

16 éves vagyok, sokak szerint -és talán igazuk van- majdnem túl az első tiniszerelmen.
Írnám, hogy milyen szépen kezdődött, ami többé-kvésbé igaz is volna, de...
1 évig voltunk együtt. A mi megismerkedésünk elég egyszerűen zajlott; mindkettőnk szülei egyedül voltak és az én Apukám, meg az Ő Anyukája egymásba szerettek és összeköltöztek.Sokat voltam náluk, mert Apával jó a kapcsolatunk. Mondhatjuk, hogy barátok voltunk, egy csomót nevettünk együtt, filmeztünk, ide-oda mászkáltunk. Kb. fél év múlva kapcsolatmódosítottunk egy délután, mikor ittunk...és egymásba gabalyodtunk. Igazából várható volt.
Kibírt velem egy szar időszakot, nagyon rosszul voltam akkoriban (lekileg), de túléltük, és onnantól kezdve már valóban és tényleg gyönyörű volt az egész.
Soha nem veszekedtünk, nem kiabáltunk a másikkal és általában majdnem mindenben egyet értettünk, és együtt éreztünk. Nem volt megcsalás se átverés, féltékenykedés se még akkor. Azt hiszem, még mindig az ekkori (volt)barátomat szeretem.
A csúcsról könnyen következett a lejtő, amin kb 3-4 hónapot gurultunk együtt.Egyre kevésbé voltunk elfogadók, türelmetlenek lettünk, az egymás irán érzett tisztelet és szerelem (meg szeretet is) gyorsan hanyatlott; Mignem a köztünk keletkezett szakadék úgy látszott, hogy áthidalhatatlan. De én szerettem, és azt akartam, hogy ő is viszontszeressen, -nem akartam látni, hogy a szeme nem csillog, ha rám néz, a tekintete egyre gyakrabban a távolba réved, és nem kíván már velem lenni.
Jött a szakítás: az orrom előtt, villigó felirattal utrált. Férrenéztem. "Ezt annyira nehéz elmondani..." Egész nap láttam, hogy küzd magában. És akkor kimondta.
Persze sírni kezdtem és páni félelem lett úrrá rajtam a tudattól, hogy az általam úgy imádott ember 1 év után elengedi a kezem. Közben úgy éreztem magam, mintha minden pontomon meglöknének.
Az ok nagyon egyszerű; a kapcsolat kihűlt, a szerelem lángjai elaludtak.
Mondta, hogy ez a gondoltat hónapok óta megfogant és érett benne, de azután valahogy mindig lecsillapodott. Azt hiszem, nagyjából sejtem, mit érezhetett, hisz én is úgy éreztem magamban, de nem tudtam volna eléállni, és elválni tőle. Igazából valahogy megkönnyítette ezzel a helyzetem. A távolodást mindketten másféle gondolatukkal éltük, ő a szakításon gondolkozott, én pedig kapcsolatgyógyítás címén az összes végtagommal próbáltam magamhoz húzni.
Lassan 1 hónapja éldegélek "nélküle", az első pár nap maga volt a pokol, de mire suliba kellett menni (egy pénteki nap szakítottunk), nagyjából kikúráltam magam -mások szánakozása és sajnálata csak visszahúz, nem visz előre engem-. Áll-leesős effektus barátnőknél, mikor közöltem a "nagy hírt", de egyébként kicsit vicces volt a meglepődésük... mintha csak magam láttam volna benne. Mióta szétváltunk, azóta 0 kommunikáció, ő sem epekszik értem, én meg hagyom kipihenni 1 év fáradalmait velem [:D csak viccelek], a saját dolgaimat építhegetem, mert van mit, és szinte minden este róla álmodok; ha szépet, akkor azért fáj ébredéskor, ha meg nem szépet, akkor azért. Igazából megint "csak" kapcsolatmódosítás történt, akkor is ez van, ha összeveszel a barátaiddal, vagy ha meghal valakid.....