Az első pofon a legnagyobb, ez így lesz mindig. Soha semmi nem fog annyira fájni, mint amikor először pofára ejtettek.

A kép innen

Kedves Szakítósok!

íme az én történetem:

Az első szerelem szerintem mindenkinek az életében meghatározó, arra a típusra gondolok ami évekig tarthat, komolyabb kapcsolat (nem a pár hetes vagy hónapos kategória). És az első szakítás ami egy ilyet követ, hát most mondjátok azt hogy, nem marad meg egy örök "emléknek".
Én (a leányzó jelenleg 22) nagyon fiatalon kezdtem (akkor 14, a fiú meg 16). Egy tini szerelemmel kezdődött a dolog, és utólag visszagondolva rémesen nagy hibákat követtem el az akkori kis naiv rózsaszín világomban. Sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy nem illünk annyira egymáshoz, de mivel mindkettőnknek ez volt az első és egyben a kamasz szerelem, erősen kötődtünk egymáshoz, és úgy gondolom, volt amiben jó párost alkottunk.
 A srác kollégista volt egy egyházi iskolában (szigorúan csak fiúk között), meglehetősen szűk kimenőkkel (hétköznap ráért 4ig hétvégén 6ig is). A koedukált ismerkedés, bulizás fogalma mint olyan a gimiben kimaradt az életéből, talán én voltam akkoriban az egyetlen lány barátja. Szóval összejöttünk, de sajnos eléggé elszigetelődtünk a körülményeknek köszönhetően mindentől. Mivel a kollégiumba mindig pontosan vissza kellett érnie, ezért mozizáson, sétáláson, beszélgetésen kívül sok más és színes programot nem igen tudtunk szervezni. Gimiben még nem volt jó baráti társaságom, neki a fiúk között meg még kevésbé, úgyhogy sajnos nagyobb baráti haveri programokat sem tudtunk szervezni. Egyedül a nyár lett volna szabadabb de akkor meg hazautazott a szüleihez 100 km-rel odébb és tipikus távkapcsolat lett az egészből. Mindennek ellenére igen sokáig húztuk, több mint 3 évig, bár lehet ez annak köszönhető, hogy mint lány egyedül én voltam a látóhatáron és a távkapcsolat révén nem ismertük ki egymást hamarabb és csak a rózsaszín ködöt láttuk. Aztán jött az egyetem és ő elkerült egy másik városba és természetesen ott már jócskán lehetett ismerkedni rengeteg más lánnyal is. (Bár megjegyzem az hogy felvették az egyetemre nekem köszönhető, mivel tanulmányi eredményei nem voltak túl fényesek, én rugdostam ki belőle az érettségit) Mivel egészen eddig be volt zárva a barátom, ekkor úgy gondolta hogy eljött az idő hogy kiélje magát mind lányok, mind ital terén. Én nagyon szerettem őt, kötődtem hozzá és nem akartam feladni a dolgot, de egyre kevesebbet jelentkezett, és a környezete hatására egyre inkább megváltozott. fekélye volt de ennek ellenére folyamatosan beiktatott egy egy iszunk hányunk belefekszünk bulit(erről persze csak utólag értesültem). Azt hiszem hogy már itt ki kellett volna mondanom a végszót. De nagyon ragaszkodtam hozzá, és nagyon tapasztalatlan voltam akkor. Voltak pillanatok amikor ő is kimutatta hogy még akar tőlem valamit. Teljesen összezavart, december 6-án még meglepett azzal hogy reggel 8 kor az ajtónk előtt várt (hajnalban vonatra pattant, csakhogy velem lehessen aznap). Aztán később meg kiderült, hogy ő közben szerelmes lett egy ottani barátjába, és egy másik lány is eléggé fűzte őt, de erről én akkor még semmit sem tudtam.A szakításra végül is mit ad Isten karácsonykor került sor (mikor máskor ne lenne erre jobb időpont), akkor már egy hete hogy csak telefonon beszéltünk. Msnen keresztül kaptam a következő sorokat, a szokásos szia szia puszi hogy vagy mesélj körök után:
Szerinted a párok együttléte honnantól hűség és honnantól kényszerű összetartozás?
az egyik barátnőm szerint látszódik hogy mi mennyire unjuk már egymást.
(A barátnőd @&##>#*>  és te meg #&@*#>@,*#>* gondoltam, mint később kiderült ebbe a lányba lett szerelmes, de egy másik miatt hagyott el.) Végül is a konkrét én már nem szeretlek szöveget legalább telefonon közölte velem ugyanezen nap dec. 26- án este. Szép karácsony volt, azt meg hogy előzőleg minek küldött nekem a fa alá egy macis "hiányzol" szívecskés képeslapot már végképp nem tudtam hova tenni. Nagyon magam alatt voltam, hónapokba, talán fél évbe telt mire sikerült kihevernem, de erről csakis én tehetek mert én hagytam ezt az egész történetet idáig fajulni. Ja persze megkaptam a barátok azért lehetünk és a ki tudja 1 év múlva ha találkozunk lehet újra beléd szeretek szöveget. Ha eddig egy balfékként is viselkedtem annyi méltóság szerencséhre maradt bennem hogy megkérjem hogy hagyjon békén és hogy nekem ebből nem kell. Amit persze ő nem igazán tartott tiszteletben de ez a karácsonyi élmény rábírt arra hogy töröljek vele minden kommunikációt. A dolog iróniája hogy a szakítás után két nappal exbarátom anyukája (nagyon szerettem a szülőket) felhívott hogy hát ő nagyon sajnálja és arra szeretne kérni hogy hát adjunk időt egymásnak (!!!???) Uh, engem? De hát én lettem lapátra téve!!! Mi a szöszt kezdjek ezzel!!? Elhebegtem neki valahogy hogy nekem ez nem megy, így pláne nem fogok továbblépni. Akkor ez is még jól a padlóra küldött.
Eltelt egy év és a következő karácsonykor egy kis szerepcserére került sor. Én egy új friss kapcsolatban, ő pedig kérlel, hogy menjek vissza hozzá, hiányzom, nagyon megbánta amit tett. Hát nem tettem, ez a pár évnyi szép emlék megmarad vele és azt nem is bánom, de még egyszer ezt nem játsszuk végig. mondhatni happy end a vége mert a friss kapcsolatból már több év lett és most már néha néha napján még msn-en is beszélünk pár sort. Azt hiszem, ő is talált valakit magának, akivel pár éve már együtt vannak és jól van ez így.
Utólag már nem haragszom rá, de tanítani kéne hogy hogy szakíts a másikkal, akkor talán nem követjük el ezeket a hibákat.