Szerintem egy szakítást és annak okait akkor és ott nagyon nehéz megérteni, tehát kb lehetetlent kér a levélíró, hogy most oldozzuk fel, és mondjuk el mi volt a gond. De hajrá, lehet értelmezni, tanácsot adni, azt úgyis imádjátok.
Sziasztok!
Szeretném leírni és a véleményeteket kérni az én esetemről, mert képtelen vagyok megtalálni a legvalószínűbbnek tűnő választ és addig csak őrlődni fogok.
Munkahelyen ismerkedtem meg vele (fiú). Nem gondoltam, hogy bármi komolyabbat fogok tudni érezni iránta, mert teljesen más típus volt, mint akiket én kedvelek. Mikor odakerült, volt barátnője, tán éppen ezért is meg sem fordult a fejemben, hogy bármit is akarjak tőle. 3 nappal azután, hogy megismerkedtünk, elkezdett felém komoly jeleket küldeni (sokat foglalkozott velem, megölelt, ha volt rá lehetősége, hazakísért, de tulajdonképpen egy útvonalon jártunk haza, belem karolt az úton, búcsúzáskor hosszú ölelések). Nem kérdezgettem, gondoltam, ha lépni akar, majd rákérdezek. Így is lett! Elmondta, hogy nem jó a kapcsolat és sosem voltak komoly érzelmek, egy barátságból alakult ki a kapcsolat, 1 éve vannak együtt. Mondtam neki, hogy akkor előbb zárja le és majd utána beszélgethetünk a továbbiakról…
Nem telt bele 1 hét és elköltözött a barátnőjétől. Utána minden villámgyorsan történt, 2 hét múlva szinte együtt laktunk. Én még embert nem láttam így odalenni valakiért, ahogy ő oda volt értem! Az ő részéről rögtön szerelem lett, nálam ez csak sokkal később következett be. Jó volt vele, pont olyan, amiről minden nő álmodik! Kedves, figyelmes, odaadó, gondoskodó, jó volt vele a szex, minden káros szenvedélytől mentes, sportolt, jó családi háttér, stb.! Igyekeztem viszonozni minden tőle kapott jót, támogattam lelkileg, ha szükség volt rá.
Egy nap kirúgták a munkahelyünkről, teljesen jogtalanul, mert nagyon jó szakember volt, csak a melóhelyünkön kicsit más volt az értékítélet. Én mar előtte figyelmeztettem, hogy baj lesz és fogja vissza magát a szájalással, de nem hallgatott rám. Bíztattam, hogy nézzen másik helyet, mert ő amúgy is túl jó ide, többet érdemel. A kirúgás után is folyton piszkáltam, próbáltam mindenben segíteni a munkakeresésben és támogatni, mivel sehova meg csak be sem hívták! El volt keseredve az itthoni munkalehetőségek miatt, azt tervezgettük, hogy jövőre külföldre megyünk dolgozni és el is kezdett angolul tanítgatni. Nagyon jó volt a kapcsolatunk attól eltekintve, hogy néha voltak kicsattanásai, amit veszekedés követett, de végül könnyes szemmel kért bocsánatot és azt mondta (szó szerint), hogy igyekszik jó lenni!
Már régóta kerestem én is másik munkát és egyre nehezebben viseltem a kudarcokat, de nem adtam fel. Neki beütött a Fortuna, behívták az ország egyik legjobb nyitásra készülő „helyének” a tréningjére… Én akkor elkezdtem nagyon aggódni, hogy elveszíthetem, hogy ez után már nem leszek elég jó neki, hogy ugrottak a közös terveink a külföldi munkával kapcsolatban, de végül beletörődtem, mindenben támogattam, túlléptem a félelmeimen és büszke lettem rá, valamikor akkor szerethettem bele (kb. fél év után). Végre nekem is sikerült új munkahelyet találnom, amiről kiderült, hogy emberfeletti teljesítményt várnak el tőlem (3 ember helyett kellett dolgoznom, napi 16 órában)… Ez egy nap úgy kiborított, hogy egész nap csak sírtam. Ő nem tudott akkor mit kezdeni velem, én meg arra vágytam volna, hogy megnyugtasson. Ő csak azt mondta: nem érti, miért nem tudom letenni a gondokat, ha hazajövök, ő is keresztülment már ilyenen (hajón dolgozott 4 évig) és sosem borult így ki. Azt is mondta, hogy – bár rossz kedvem ellenére mindig érdeklődő voltam a tréninggel kapcsolatban, kérdezgettem, stb. – nem tud igazan örülni a sikereinek, mert mindig rosszkedvű vagyok, végül pedig azt, hogy ő nem lelki segélyszolgálat és nem pszichiáter…
Erre a mondatra összedobáltam a cuccait és mondtam, hogy többé látni sem akarom, de ő már előtte elkezdett összepakolni a veszekedés hevében. Ezután fogta magát és elment. Néhány nap múlva elgondolkodtam és azt gondoltam, biztos nem úgy értette és fogalma sincs mit mondott, így visszahívtam a kapcsolatba. Annyit tudni kell még, hogy nekem pokoli gyerekkorom volt, „nincs” családom, megjártam a drogok poklától kezdve mindent, de 27 évesen leérettségiztem, azóta még 2 iskolán vagyok túl és a saját lábamon állok. Próbáltam vele megértetni, hogy a gyerekkorom miatt néha kicsit labilis vagyok érzelmileg, jó lenne egy kis megértés a rosszabb időszakaimban, de egyáltalán nem tudta átérezni és megérteni a dolgot. Gondoltam, sebaj, ő lesz majd a példaképem, tőle teszek majd szert még nagyobb lelki erőre és igaza van: a múlton túl kell lépni! Kibékültünk, de azt mondta, valami megszakadt benne és hogy majd az idő megoldja…
Iszonyú nagy szeretetben éltünk tovább, én azt gondoltam, együtt fogunk megöregedni, hogy milyen jól megoldottuk a gondjainkat és milyen jól tudjuk egymást előrevinni, vagyis minden tökéletes volt, a szex is nagyon jól működött… Egyet kivéve: valahol a rajongása elmaradt, de ettől függetlenül ugyanolyan volt, ugyanúgy megadott mindent, igyekezett boldoggá tenni. Minden problémámon túlléptem, mert csak arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen remek társam van és ez adott erőt minden kudarc túléléséhez. Időközben megnyitott a munkahelye, új barátok, sok stressz, megfelelés, bizonytalanság a pénzt es a hely sikerességét illetően, folyamatos tanulás, kevés szabadidő, viszont később ezek mellett nagyon sikeresen elindult a karrierje fölfelé, szerették, dicsérgették, nagyon büszke volt a munkahelyére. Kevesebb lett a tartalmasan együtt tölthető idő, de a figyelem, a szeretet és a törődés a régi maradt. A kicsattanások csökkentek, veszekedés, sértődés sosem volt, max. 1-2 megjegyzés, ha valami nem tetszett (részemről), de engedtem, mehessen, ahova akar (nem volt túl sok alkalom, hogy egyáltalán akart volna menni), mindig érdeklődéssel, szeretettel vártam haza.
Azt mondta boldog, terveztük a karácsonyt, a jövőnket, ajándékokkal lepett meg, szeretlek üzenetekkel, napjában többször hívott, segített a házimunkában… Aztán egy céges buli alkalmával elfelejtett szólni, hogy csak reggel jön, így hajnalban felhívtam, merre jár és másnap megjegyeztem, legalább mondhatta volna, hogy csak reggel jön haza! Mivel egyre sűrűsödtek a céges összejövetelek, megkérdeztem, hogy akkor mostantól ez mindig így lesz-e? Megbeszéltük, majd még noszogattam, hogy egyen, mielőtt bemegy dolgozni, mert rosszul volt az előző esti iszogatástól. Este meg érdeklődtem, hogy bírta a melót. Ezután annyi változott, hogy a telefonba már nem becézve szólt bele, de semmi más jel nem volt arra, hogy komoly gond lenne, de ez elég volt ahhoz, hogy 3 nap múlva mikor hazajött, rákérdeztem mi a baj…
Azt mondta, nem tudja, hogy kezdje, én állandóan bizalmatlankodom vele, nem mehet sehová, mert nekem nem tetszene, én mindig vele akarok lenni és ez már csak rosszabb lesz, mert még többet kell dolgoznia, hogy nem tudja túltenni magát a szakításunkon és ezt már nem lehet helyrehozni, több szabadságra van szüksége, és hogy semmi nem lesz már a régi! A bizalmatlankodás annyi volt, hogy néha megkérdeztem, kivel e-mailezik, majd teljesen nyugodtan kifejtette még azt is, hogy miről levelezik, de ugyanezt ő is megtette velem. Próbáltam meggyőzni, hogy mindent meg lehet beszélni, én megértő vagyok és változtatunk, ha valami nem jó, hiszen tudja, hogy bármit megtennék, hogy boldog legyen, mert ő is mindent megtett, hogy én boldog legyek! De hajthatatlan volt, összepakolt és elment…
Írt egy búcsúlevelet, hogy nagyon sajnálja, de az előbb említett dolgok miatt ő kínlódott, nem akar folyton küzdeni magával és reméli, hogy találok majd egy sokkal empatikusabb partnert magamnak, és mindig szeretettel fog rám gondolni. Ezután 1 hétig e-mailben próbáltam őt meggyőzni, hogy beszéljük meg, nem hiszem, hogy ennek így kellett történnie, de ő kerek-perec elutasított, a döntése végleges! Annyit érdemes még tudni róla, folyton azt mondogatta, hogy harmonikus kapcsolatra vágyik, és nem szól semmiért, mert utál veszekedni. Próbáltam vele megértetni, hogy ez így nem jó, mert a kibeszéletlen problémák csak gyűlnek, majd robbannak, és hogy nem létezik problémák nélküli kapcsolat, de ezek szerint meg sem hallotta.
Nos, nála igazán nagyot robbant! Én úgy érzem, igazán jó társ voltam, főztem, mostam, szerettem, ölelgettem, bíztattam, dicsértem, elfogadtam a hibáival együtt minden gond nélkül, imádtam a szüleit, rock bulikban tomboltam (mikor utálom a rockzenét), csakhogy őt boldoggá tegyem! Úgyhogy nem értem! Gondoltam arra, hogy ő egy önző ember és csak kihasznált, amíg szüksége volt rám, mert miért ne lehetne egy önző embernek az jó, ha ad a másiknak, de ezt nem tudom, és nem akarom elhinni róla! Gondoltam arra is, hogy tényleg csak kommunikációs, vagy lelki problémák állnak a háttérben, mert voltak arra utaló jelek is, hogy ő valójában egy nagyon érzékeny ember, csak álarcot visel… Akkor viszont nem akarok ebbe beletörődni, csak nem tudom, hogy küzdjek úgy, hogy ne csináljak nagyobb kárt, hogy tényleg el tudjak érni valami eredményt!
Igazából e között a két érzés között ingázok és jó lenne már dűlőre jutnom, mert nagyon kínlódok. Ha tudnám, hogy tényleg csak kihasznált, bele tudnék törődni, de ezt még egyelőre elfogadhatatlannak tartom…
Kíváncsi vagyok a véleményekre.
Az utolsó 100 komment: