Ez az ember, aki szakítás előtt egy héttel még hiszti- és féltékenységi jelenetet rendezett, mert hiányoztam neki, ez az ember ilyen hideg e-mailt ír nekem egy hónap után.

Sziasztok!

Nem kezdem blogos közhelyekkel a történetet, csak mondom, hogy elég hosszú lesz a sztori. Kicsit olyan szappanopera jellegű többfelvonásos darab. Aki türelmetlen hozzá, vagy valami, az lécci inkább el se olvassa, mert a „jesszusom, milyen hosszú, végig sem olvasom” megjegyzések feleslegesek, előre szóltam :)

Szereplők: Én (lány, 27), Pasi (27).

Annyit tudni kell rólam elöljáróban, hogy mikor a Jóisten (vagy akárki) a lelket és a naivságot osztogatta, nekem százszoros adagot adott. Ezért aztán minden emberről a legjobbat feltételezem mindig, mindenkinek sok esélyt adok, és mindig mentséget keresek mindenki (rossz) viselkedésére. Azt gondoltam mindig, hogy igen, ezért jobban sérülhetek, de egyszer ezt visszakapom, ezt a feltétlen bizalmat és hitet, ezért majd megjutalmaz a sors. Hát nem.

Minden barátom, akivel jártam, dobott. Nem vagyok ronda lány, sőt, sokan nagyon csinosnak tartanak, bár nem az a szexi csaj vagyok, hanem olyan visszafogott. Nem vagyok buta, van eszem, elég kedves vagyok, hibám a „kos természetem”. Hirtelen vagyok néha, aztán hirtelen lenyugszom. Nem hiszem, hogy ez a tulajdonság annyira különbözne más, normális embertől. Természetem miatt sok csalódás ért, vagyis érintett érzékenyebben, mint másokat, jobban megnyíltam, nagyobbat csalódtam, de mindig az volt bennem, hogy aki nem elég bátor megnyílni, az ugyan nem csalódik, de nem is „nyerhet”.

Egypár kapcsolat után 3 éve találkoztam egy sráccal (Expasi), akivel egymásba szerettünk, fél év után összeköltöztünk, és 2 évig együtt éltünk. Már az esküvőt tervezgette Ő, én meg boldog mosollyal éltem, hogy lám, elvesznek feleségül, de jó nekem. (Lánykérés nem volt, csak tervek). Nagyot koppantam aztán, mikor a lánykérés helyett egy szakítós-beszélgetés lett, először nagy szavakkal, hogy még „élni akar”, később kiderült, egy külföldi exbarátnőjével jött össze, már ki is költözött hozzá. (A szakítás 2009 január legeleje volt, természetesen a karácsonyi ünnepek után.)

Eléggé kiborultam a szakítástól, el kellett költöznöm az albérletből, anyagilag is padlóra kerültem. Szerencsére barátok maradtak körülöttem, így átvészeltem az időszakot. Ekkor a főnököm (Pasi, 27) céges cseten egyre többet beszélgetett velem. Különböző városban dolgoztunk, munkakapcsolatban nem álltunk, csupán az ő neve szerepelt a munkaszerződésemen (fiatal kora ellenére azért volt ügyvezető, mert ez egy családi cég). Elmondtam neki, hogy a hosszú kapcsolatomnak vége lett, ő nagyon kedves volt, munkaidőben cseteltünk, meg lassan esténként is. Külsőleg nem volt az esetem egyáltalán. De jól esett, hogy beszélgettünk, elterelte a figyelmem. 2 hét után randira hívott, én nemet mondtam, mert nem voltam túl a szakításomon (ennyi idő után nem is lehet), és nem volt az esetem. Meg ugye főnökkel nem járunk…

De beszélgettünk tovább. Nagyon okos ember volt, végül találkoztunk (néha ebben a városban volt dolga), haverkodtunk. Másfél hónap után egyik este vidáman elmentünk sörözni 4en a cégből (ő is épp itt volt), majd egy masszív berúgás után reggel az ágyamban találtam. Február közepét írtunk. Én elszörnyedtem, sosem voltam az egyéjszakás kapcsolatok híve. Addigra ugyan megismertem a srácot, lelkileg nagyon passzoltunk, ő is kicsit hullámzóbb kedélyű (nagyon jókedvű, és nagyon rosszkedvű) ember volt, hihetetlen mennyire hasonlóan gondolkoztunk. De nem tetszett. És a főnököm volt.

2 nappal később megmondtam neki, hogy bocsi, véletlen volt. Elfogadta, de mondta, hogy belém esett, állandóan rám gondolt, stb. Ennek ellenére barátok akartunk maradni. De egyszer csak eltűnt, nem írt többet. Hagytam, hátha időre van szüksége, hogy „kiszeressen belőlem”. 2 hétig bírtam, és írtam neki, mert nagyon hiányzott, hogy beszéljünk. Ekkor megint megerősített benne, mennyire odavan értem, adjak esélyt. Gondoltam, megadom. Miért ne? És randiztunk.

Csodálatos randik voltak, irtó kedves volt, lenyűgözött. Nem pénzzel érte ezt el, hanem kedvességgel, figyelemmel. Aztán március közepén összejöttünk. Csodálatos hónap következett. Embertől párkapcsolatban nem kaptam még ennyi figyelmet, megértést, stb, mint tőle. Állandóan mosolyogtam volna. Persze a cégben titkoltuk, mert nem szerettem volna, ha azt hiszik, azért járok vele, mert a „főnök”, pedig a munkát teljes mértékben kizártuk a dologból, nem volt szó róla, nem kaptam „jutalmat”, sőt, mivel válság van, ha úgy adódott volna, hogy engem építenek le, azt is nyugodtan fogadtam volna. A szex is megdöbbentően jó volt vele, talán mert annyira hasonlítunk.

Egy hónap után azt éreztem, hogy ebbe az emberbe én bele tudnék szeretni, talán már bele is szerettem. És akkor hirtelen kissé megváltozott. Nem mondtam neki, hogy szeretem, nem hívogattam, nem telepedtem rá, ez egy távkapcsolat volt, teljes bizalommal (máshogy nem működik). Úgy gondoltam, a távolság idővel legyőzhető.

Mikor „megérezte”, hogy beleszerettem, kezdett távolodni tőlem, majd egy igen szerencsétlen mondatom után a házasságról, bepánikolt. Azt hitte, el akarom vetetni magam mindenáron. Tök szerencsétlen mondat volt, de annyira bepánikolt, hogy szakított velem. Épp nála voltam, nagyon mérges lettem, felszálltam a vonatra, és elindultam haza. Meggyőzött útközben, hogy szálljak le, beszéljünk. Megint megadtam a lehetőséget. Megbeszéltük, hogy félreértette a hülye mondatomat, és hogy minden rendben lesz. Hazajöttem másnap, lelkemben nem nyugodtam meg, és inkább megmondtam, hogy mégse folytassuk. 2 nappal később keresett, megint esélyt adtam. (Tudom, tudom. Itt már üttök a képzeletbeli vascsővel. De az érzelmek nem olyan egyszerűek, mint otthon, a biztonságos párkapcsolatban, karosszékben, a reggeli kávéhoz olvasva tűnik.) Megszerettem. És mindenki követhet el hibát, gondoltam. Nagyot csalódott régen egy lány miatt, azt hittem, emiatt nem bízik, hát én megadtam az esélyt neki.

2 hétig nem is találkoztunk, mindig valami elfoglaltsága volt, nem esett jól, de nem akartam rátelepedni. Majd egyik nap beszéltünk, amiből kiderült, hogy még egy hétig nem látom, és mérges lettem. Egy szerető státuszban is többet találkoznak az emberek. Meg is mondtam neki, erre mondta, hogy ő nem tud ennél többet adni magából most. Mondtam, hogy nekem ez nem elég (mindezt cseten természetesen; cseten, smsben, telefonon éltük életünket nagyrészt). Nagyon összevesztünk, majd ő dühösen kilépett, én meg iszonyatosan magam alá kerültem. (Hozzáteszem, neki nem okozott volna gondot eljönni hozzám, pénze, ideje engedte, úgy alakította ezt, ahogy akarta)

Elfogadtam hogy vége, de kiborultam. Másnap jött egy e-mail, hogy ne haragudjak azért rá, jobb lesz így. Nem válaszoltam, magamban mondtam, hogy jó, akkor ez van. Harmadnap hívott telefonon egy virágfutár (a Westendben voltam), hogy virágom van. Elhozta a Westendbe. Tőle jött, azt hittem, újabb próbálkozás, hogy ne gondoljam szemét embernek a szakítás után. 2 órával később egyértelmű sms, hogy megint meg akarja próbálni. Írtam neki, hogy időt kérek, majd jelentkezem, nem tudom, mi van, hagyjon kicsit békén, majd jelentkezem.

Akkor már tényleg komolyan szerettem, és hittem neki. Hiányzott, ha nem beszéltünk. 3 nap múlva keresett kétségbeesetten, és megadtam az esélyt. Iderohant hozzám, és boldogok voltunk. Olyan dolgokat mondott, amire nem gondoltam volna, hogy ember ilyet tud irántam érezni. Mintha én írtam volna magamnak a legszebb szerelmes mondatokat, azt mondta, amit hallani akartam, és nagyon meghitten, örültem, hogy esélyt adtam neki.

Csak elkezdődött nála egy depis fázis. Mert azt nagyon ügyesen adagolta be, hogy nála ez időközönként jelentkezik… Elmondta, mi lesz, hogy ingerült lesz, és mérges, és majd ellök magától mindenkit. Elfogadtam. Nem volt vészes, tényleg néha hülye morcos volt, de előre szólt, és elfogadtam. Néha nehezen toleráltam, akkor veszekedtem vele, de amúgy szerettem. Néha meglepődtem, hogy milyen féltékeny, sosem volt rám senki féltékeny, magam vagyok a hűség megtestesült szobra. Kaptam a „hiányzol” smseket, és a megsértődöttséget, ha „elhanyagoltam”. Csak ha rossz napja volt, volt ilyen, különben vicces, kedves, aranyos srácnak láttam. Elfogadtam, hogy ő ilyen, nem annyira tehet róla. Állapot, majd elmúlik.

Aztán július közepén, egy közös hétvége után hétfőn délután egy levél fogadott, hogy átgondolta, vége. Pár racionális érvnek tűnő dologgal támasztotta alá a döntését. Nem kicsit lepődtem meg, napokig nem reagáltam neki. De nem is érdekelte, úgy tűnt. Majd írtam neki egy hét után, amit félreértett, azt hitte, szidom a levélben, Ekkor már a depresszió legalján volt, a „közel öngyilkos” hangulatban (vagyis eléggé maga alatt volt amúgy is). Ideges és ingerült volt.

1 hónap telt el a szakítás után, és nem beszéltünk. Nagyon hiányzott, egy csomószor előjött bennem a képe, és az, hogy mi van, ha tényleg azért szakított velem, mert mint mondta, „ellök mindenkit” ebben a fázisban? Naivságnak tűnik, „menekülj” meg minden, de annyival többet kaptam tőle kapcsolatban, mint mástól addig, hogy ezért elfogadtam, hogy cserébe kicsit labilis. Magam sem vagyok a kiegyensúlyozottság kisszobra, megértettem őt nagyon. (hozzáteszem, volt pár kapcsolatom előtte, vége lett, és tudtam, hogy túl lehet élni)

Írtam neki egy e-mailt a hét elején. Hogy értem a racionális indokait, de nagyon hiányzik. Irtó gáz tudom, hogy visszateperek. Soha nem tettem volna ilyet, de soha nem is voltam ennyire szerelmes. Rövid, viharos kapcsolat (4 hónap mindössze), de annál több érzelem részemről. Kapcsolatban mindenki vak!

(Időközben sikerült megtapasztalnom, milyen magányos is vagyok, akkor már egy ideje a barátaim mind nagyon elfoglaltak voltak, hiába próbálkoztam. Egyre jobban magam alá kerültem a magánytól és a kilátástalanságtól.)

Tegnap válaszolt. És én összeomlottam. A levél kissé sablonos, közhelyes iromány, amiből az érződik ki, hogy „hagyjál békén, tedd túl magad rajta”. Ez az ember, aki szakítás előtt egy héttel még hiszti- és féltékenységi jelenetet rendezett, mert hiányoztam neki, ez az ember ilyen hideg e-mailt ír nekem egy hónap után.

És láttam magam: felszedett a főnök, udvarolt, megszerzett, megdugott, aztán megunt, és kidobott. Nem kicsit volt pofáraesés. Soha nem tudnék öngyilkos lenni, de irtóra magam alá kerültem. Hívogattam a barátaimat, sírógörcs és sokk volt rajtam, olyan óriásit csalódtam ebben az emberben, ez a közöny, ez hidegzuhanyként ért. Nem kaptam levegőt, sokkolt. De senki sem vette fel… Egy barátom sem, nem tudtam kit kérni, hogy jöjjön ide, legyen velem éjszakára. Senki. És ez még jobban sokkolt. Az emberekbe vettet hitem elveszett.

Végül egy kicsit távolabbi ismerősöm jött át, érezte, hogy nagy baj van. Elég kétségbeesett voltam, mindenkit hívogattam, hogy nehogy baj legyen. A Pasit is hívtam, nem vette fel, smst is írtam, arra sem válaszolt.

Most itt ülök reggel. A lelkem kiszakítva, jelenleg úgy érzem, soha nem tudnék senkinek esélyt adni semmire, nem merek szeretni, mert megint csak átvernek és áttaposnak rajtam. Ő nem vert meg, nem szedte el minden pénzem, tudtommal nem csalt meg, csak a világba, és az emberekbe vetett hitem vette el, hogy kiderült, mennyire nem jelentettem neki semmit.  Nagyon naiv vagyok, tudom. Próbáltam „szemetebb” és önzőbb lenni, de nem tudok az lenni, mindig arra gondolok, hogy mást nem akarok bántani. Nem tudom, mit tegyek. A barátaim nem igazán a barátaim, nem keresnek, és ha baj van, nincsenek itt. A Pasi, akiről azt hittem, hogy a „lelki társam, csak kicsit zakkant néha”, egy számító féreg. Ilyenkor hogy lehet ezt a totális fájdalmat és csalódottságot túlélni?

Aki végigolvasta, az talán tud valami értelmeset mondani a naiv libán kívül. Köszi.