Miért én? Miért már megint? Végre valaki, akivel nincsenek felesleges körök, csak egy helyes pasi, és akkor kiderül, hogy gyereke van? Nős?

A kép innen

Azt reméltem nem írok soha többé a szakítósra.
Erre tessék. Íme egy kerek történet. Friss még.
Van eleje, közepe, vége. Fáj is nagyon.
 
- Bukósisak? Te motorral jársz dolgozni? Nem veszélyes nőknek az ilyen?
- Ó, ez csak egy robogó. És mindig vigyázva jövök - nem is lakom messze.
- Van egy nagyon helyes motoros videó a youtube-on, átküldjem?
- Igen, köszi.
Nnnna véééégre, hogy elkérte legalább az e-mai címemet! Már lassan hónapok teltek el, hogy mosolygunk, beszélgetünk a folyosón. Nem is ír azonnal - sok a dolga - de lassan beindul az e-mailezés is. Aztán a következő lépés... Egyértelműen látszik, hogy kb. öt-tíz perce arra készül, hogy ezt megkérdezze. Visszatartott levegő, vérnyomása két emelettel feljebb, a mondatot nagy hangsúllyal, nekifutásból kezdi, előre kitalált, sorba rendezett szavak, erőltetett és mégis oly bájos 'természetesnek-akarok-látszani' póz, ahogy az irodám ajtajának támaszkodik. Látom az egész folyamatot, az izgalmát, fú, de rég csinált ő ilyet - olvadok is szanaszéjjel, figyelem, ahogy kiböki.
- Szia. Arra gondoltam, hogy lenne-e kedved eljönni velem egyszer ebédelni?
Harmincöt éves, vidám, intelligens, kedves pasas. Én huszonöt. A szomszéd irodában dolgozik, gyakorlatilag hetek óta folyton összefutunk a menzán ("véletlenül" egyszerre megyünk le). De ez most más. Igazi ebéd. Olyan első randi féle...
- Persze! Miért is ne. Mikor?
- Arra gondoltam, hogy a hét második felében, mondjuk csütörtök?
- Oké.
Úgy kezdődött, hogy egy délután valaki mosolyogva beállított az irodánkba, hogy nem tudjuk-e mi a megoldás arra a problémára, hogy a folyosó végén levő ajtó csak kívülről nyílik. Nem értettem egészen, mi a probléma, de nagyon szimpatikus volt a csávó, ismerősnek tűnt. Elmagyarázta, hogy a kártyás beléptető rendszer valamiért makacskodik, és mivel mi régebb óta vagyunk ebben az irodaházban, biztos tudjuk a megoldást. Nem tudtuk... De idő közben rájöttem, honnan is ismerős a feje. Láttam már a folyosónkon. Ja, hogy azért, mert a szomszéd irodában dolgozik? Milyen helyes. Onnantól már megismertem. Mosolygás, beszélgetés, kávézás. És akkor pár nap múlva a lépcsőházban:
- Szia!
- Őőőő... Sziasztok!
- Peti, köszöntél? - Ő a kisfiam, Peti.
- Aha, szia Peti!
- Most jössz dolgozni?
- Igen, és rohanok is, sziasztok!
Hogy lehetek megint, megint, megint, megint ennyire szerencsétlen? Miért én? Miért már megint? Végre valaki, akivel nincsenek felesleges körök, csak egy helyes pasi, és akkor kiderül, hogy gyereke van? Nős? Nyilván nős. Gyűrűt persze baszik hordani. Rohadt köcsög. Útálom magam, már megint egy ilyenbe futok bele. Hányinger minden férfi. Többet nem kezdek nős pasival, egyáltalán semmilyennel. Hol egy spermabank?
...
A dolgok persze sosem úgy vannak, ahogy. Nyilván, mikor legközelebb találkoztunk, megtalálta a módját, hogy kávézzunk a büfében és elmesélte a dolgait. Nős, igen. De válik. Már egy ideje elindult a folyamat. 8 évet voltak házasok. Nem szeretik már egymást. Beadták a válópert, egy hónapon belül szétköltöznek... Megértettem tehát, hogy mi van, egyre többet beszélgettünk, egyre többet kávéztunk, mígnem ugye elhívott az első randira. Ebédeltünk, beszélgettünk, nevettünk sokat. Nagyon helyes volt. Még mentegetőzött is, hogy 8 éve nem csinált ilyet, ne haragudjak, ha kijött a gyakorlatból. Miért haragudnék, könyörgöm, egy ilyen jóvágású, vonzó, őszinte pasi igazi főnyeremény. Oké, gyereke van és válik, nem könnyű, de úgy tűnik, megéri várni! Szó, mi szó, lassacskán összejöttünk. Nem volt könnyű randi időpontot találni, hisz a neje kicsit ideggyenge, és félő, ha megtudja, hogy bekerültem a képbe, akkor hisztit ver ki, és annak csak Peti issza meg a levét. Peti is tündéri, bár vele ritkán futok össze, nehogy az anyja ugye megtudja. Vigyázunk tehát rá is, mindenkire. Alakul.
...
Minden jó. Azt leszámítva, hogy nehezen találkozunk. De a kapcsolat elején, nem kell elvárni napi randikat...
...
Minden jó. De basszus, rohadtul alig találkozunk. Már szétköltöztek, ennek legalább annyi előnye van, hogy nem kell megvárnom míg ő hív, hívhatom én is. De ott azért még nem aludhattam. Nem volt alkalom, otthon volt Peti - vagy elutaztak stb.
...
Minden jó, azt hiszem. Továbbra is jó fej, helyes, intelligens, megértjük egymást, órákig tudunk beszélgetni, soha nem éreztem még így magam férfival, de... Miért nem lehet találkozni?! Én közben munkahelyet váltottam - ugrott az irodai randi lehetősége is... Így azért ez...
...
Majdnem minden jó. Négy hónap telt el. Az ágyban is van lehetőség, csak ő annyira stresszes és annyira kimerült, hogy nem hogy szeretkezni nem tudunk, találkozni sem. Bemutatott már minden barátjának, de az enyémekkel miért nem lehet találkozni. Persze, megértem, hogy válás, de... Közben meg imádunk beszélgetni, ugyanolyan érdeklődés, attitűd, ízlés...
...
Nem annyira jó ez így. Fárasztó, hogy várok, de kábé a semmire. Pedig annyira tökéletes lenne. De olyanokat mond, hogy "Ha mégsem működne köztünk, attól még lehetünk barátok, ugye?" Nehogy már ez legyen a jövőkép! Akarjuk, nem? De! Akkor nosza, dolgozzunk!
...
Hát ez szar. Ő valahogy nem akarja mégsem. Vagy nem képes rá. De basszus nem akarom, hogy vége legyen, Olyan jó lehetne.
...
- Atya ég, most kezdem megérteni, hogy ez neked milyen rossz.
- Hááát... kihívás, mondjuk azt.
- Én sem tudtam, hogy nem megy ez nekem. Azt hittem el tudok köteleződni.
- ...
- Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Kellene nekem egy kis idő. Mondjuk valamennyi szünet.
- Hadd én döntsem el, hogy mit viselek el és mit nem. A szünet az szerintem viszont pont ugyanaz, mintha vége lenne.
- ...
- ...
- Valószínűleg életem legnagyobb hibája, ha hagylak elmenni
- Erre mondanom kellene valamit?
- ...
- ...
- Nem tudom, mi legyen.
- Vége.
- ...
- Én meg ott rontottam el, hogy túlságosan akartam, hogy ez legyen, ragaszkodtam hozzád..
- Én vagyok a szűk keresztmetszet, nem te.
- Mindig ezt mondod.
- ...
- ...
- De azért még látlak?
- Persze.
- ...
- ...
- Meghívlak a kávéra.
- Köszönöm.
- ...
- ...
- Vigyázz magadra.
- Te is.
...
Egyszer ebédeltünk együtt. Jó volt, persze, remekül elbeszélgetünk. Azt hittem, simán veszem az akadályt, jóban tudok lenni. De másnapra eléggé szétestem. Meg még most is. Friss az élmény. Volt benne lehetőség. Ami nekem ritkán adatik meg. Viszont nyilván túlzottan ragaszkodtam ehhez a lehetőséghez. És ettől nem vettem észre, hogy nem megy. Mert nem ment. És a legrosszabb abba beletörődni, hogy rajtunk kívül álló okok miatt nem ment. Basszameg.
(Teszkóban nem, de Auchanban voltunk. Gumit nem használtunk, a katonaságot pedig orvosi igazolással megúszta.)