Állandóan megjegyzéseket tett a kinézetemre és a stílusomra. Miért nem festem magam erősebben, miért nem hordok miniszoknyát tűsarkúval, mi ez a ronda sál rajtam, vegyem már le.

 

Ezen a dolgon akkor eléggé kiborultam, de így utólag nagyon vicces és tanulságos.

 

Épp betöltöttem gyönyörű és vidám 16. életévemet, ezért a barátnőim elvittek első igazi szórakozóhelyes bulimra. A hely nevét nem írnám le, de egy kellően sznob beöltözős party volt jó magas beugróval. Bent persze mindenki vagy ápolónőnek, vagy nyuszinak volt öltözve, a fiúk pedig mind menő ingben felhajtott gallérral (nekünk ez akkor nem volt gyanús). Végülis a buli jól sikerült, sikeresen összeszedtem egy srácot, akiről kiderült még aznap este, hogy teniszbajnok és gyakorlatilag magántanuló már egy ideje, mert a sport az első (naivan még itt is reménykedtem, h lehet valami). Sokat táncoltunk, másnap telefon, találkozások, alakultak a dolgok, de beszélgetni nem igazán lehetett vele, mert - akkor, azt hiszem, szerelmes lévén nem láttam - a srác teljesen üres volt. Tulajdonképpen a kapcsolatból körülbelül semmire sem emlékszem, mert nem történt semmi. Sétálgatások, állandó DVD-zés otthon, sznob helyeken való kávézás és minden, csak beszélgetni ne kelljen. De ez volt az első kapcsolatom, úgyhogy eleinte nem tűnt fel.

 

Akkor kezdett kicsit kényelmetlen lenni a helyzet, amikor azt kezdtem érezni, hogy nincs kedvem elmenni a randikra és feszélyezve érzem magam mellette. Ugyanis állandóan megjegyzéseket tett a kinézetemre és a stílusomra. Miért nem festem magam erősebben, miért nem hordok miniszoknyát tűsarkúval, mi ez a ronda sál rajtam, vegyem már le. Nyilvánvalóan egy óráig készülődtem minden randi előtt (mint minden lány, ha izgul, hogy vajon meg fog-e felelni a randin - ami így már persze rég veszett ügy, hiszen a srácnak önmagáért tetsszen a lány), és sosem kaptam semmi dícséretet. Sőt, egyszer úgy búcsúzott el egy randi után, hogy "És jól fogsz kinézni, amikor legközelebb találkozunk?" (nem, mindig szarul igyekszem kinézni, úgyhogy most sem lesz másképp)..

 

3 hónapig bírtuk ezt a "kapcsolatot". A vége felé egyáltalán nem éreztem semmit, és szerintem ő sem, de nem mertem lépni, mert annyira az "első kapcsolat" érzés varázsa alatt álltam. Kár volt hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok, mert egy pár hét múlva jött egy telefonhívás tőle:

"Szia, beszélnünk kell..Én nem tudom így ..ezt a kapcsolatot. És most ne hidd azt, hogy veled van a baj, mert nincs. És én reménykedtem, hogy többet fogok érezni, de nem érzek többet. Ne haragudj." Rendkívül elmés és mélyenszántó gondolatokkal teli, jól megfogalmazott monológ volt, de engem nagyon mellbevágott. Bár nem éreztem semmit, és egyre kevésbé volt kedvem a randikhoz, nagyon rosszul esett, hogy csak így elintézett. Kb egy héttel később írtam neki egy sms-t, mert nála maradt egy DVD-m, és kérdeztem, hogy mikor tudja esetleg visszaadni, meg egyébként sem ártana rendesen megbeszélni ezt a szakítást. Mire jött a válasz: "Szia, anyukám majd feladja postán valamelyik nap, ha úgy jó neked. Én nem tartom jó ötletnek a találkozást, mert szerintem te még nem vagy túl ezen és nem lenne jó! Ne haragudj!"

Na, ekkor süllyedt a szememben a lehető legmélyebbre. Még ahhoz sem volt képe, hogy elém álljon és őszintén elmondja, hogy mit érez, illetve mit nem. És még meg is próbálta rám hárítani a dolgot azzal, hogy még nem vagyok túl rajta..Még egy pár napig ki voltam borulva és minden barátnőmnek elsírtam a bánatomat, de utána rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire naiv voltam, és bár sok jel utalt arra, hogy be kéne fejezni a kapcsolatot, mégsem tettem. Azóta már szerencsére találtam olyan fiúkat, akik mellett értékes embernek érezhettem magam, és sokkal nyitottabb szemmel járok.