Sziasztok!

 

Nem rég óta követem a blogot...talán idevág, ami velem történt, történik.
Megcsalt a feleségem, az egyik legjobb barátommal. Az elmúlt 7-8 évben, mióta gyerekek vannak itt is ott is, rendszeresen szeveztünk közös programokat, sportolás, kirándulás, nyaralás, szülinapok, kártyázás, stb...Az utolsó háromnegyed évben is így volt, mialatt mint megtudtam, feleségem "ostrom" alatt állt.
Mi közben anyagilag nehéz helyzetbe kerültünk és ez rányomta bélyegét a viszonyunkra, ami az utolsó egy-két hónapban eléggé mély pontra került. A pénzügyi gondok szerencsére megoldódtak, de éreztem, hogy van valami még ,ami nem stimmel. Megkérdeztem mi a baj, teszik Neki valaki? Azt mondta, nem. Most eléggé maga alatt van lelkileg, egy kicsit hagyjam békén, egyedül. Persze. mondtam, menjen csináljon programot magának, amit csak akar. Amiben csak tudtam le vettem a válláról a terheket -elég stersszes munkája van, emberéletek múlnak a figyelmén- ,eddig is kivettem a részem mindenből, de most tényleg próbáltam úgy csinálni, hogy maximálisan tudjon figyelni magára, ne kelljen úgy haza jönnie, hogy itthon még egy csomó teendő várja.
Aztán lebukott, egy apróságon. Nagy beszélgetés megvolt (nem balhéztam, sosem veszekedtünk a gyerekek előtt ebben megegyeztünk már az elején). Azt mondtam, szeretem és vissza akarom kapni Őt...adok időt amennyit csak akar, nem kérek ígéretet arra, hogy minden jó lesz mint rég, csak azt, hogy adjunk egy esélyt magunknak, a családunknak. Erre Ő: nem hagy el,és engem se küld el, mert  a gyerekeknek családban kell felnőni és tudja, hogy a másikkal sem lenne boldog. Tegyünk meg mindent, hogy a gyerekek, ameddig csak lehetséges, boldogan nőjenek fel- tényleg nem látnak semmit, mert mindeketten eszerint viselkedünk. És itt jön a szakítós rész...(?) Azt mondta, hogy engem már sosem fog szeretni, akármi lesz, és ne várjam ,hogy szakítson a másikkal, aki amúgy fél éve elhagyta a családját- most már tudom miért- miközben lassan elmaradtak a közös squash-olások, futások, dumálgatások, nem faggattam, azt hittem "midlife crisis", ami majd elmúlik. De nem ez a része ,ami fontos...
Itt vagyok teljesen tanácstalanul, a gyerekeim miatt maradok, de nem tudom meddig bírom ezt. Küzdök a családomért, de kezdek fáradni...ha elmegyek a gyerekek azt fogják látni, hogy apa elment, össze töröm a kis lelküket. Ha maradok nem tudom mi lesz, bírom, bírjuk-e idegekkel, ez nem lehet hosszútávon csinálni, és most asszisztálok a hazugságaihoz az egész család előtt, bár  nem találkoznak tudtommal, nem nyomozok utána, sosem tettem ,...és félek, hogy meg fogom gyűlölni Őt.

Tulajdonképpen kirúgott, de azért maradhatok...
Biztos eszembe jut majd még egy csomó minden, de ez a lényeg.
Jó lenne egy évvel öregebbnek lenni... vagy fiatalabbnak.