Engem vár haza a szerető barátom, aki nem hiszem hogy tudja, mit tettem, de jobb is ez így.

Hello mindenki! Nem régen kezdtem olvasni a blogot, és most gondoltam beküldöm a saját sztorimat. Lehet, hogy hosszú lesz, ezért előre elnézést kérek.
17 évesen szerettem bele egy srácba, legyen Z. Négy hónapot töltöttünk együtt, afféle laza diákszerelem volt, de én imádtam minden percét. Vége lett, a négy hónap Mennyországot négy év Pokol követte. Vártam rá, tudtam hogy egyszer visszajön, közben egyéjszakások, szeretők jöttek-mentek, másfél évig egy majdnem komoly jellegű kapcsolatom is volt, neki időközben két évig párja, majd egy évig menyasszonya. Szakítottak, a lány külföldre ment, én is véget vetettem a kapcsolatomnak, és elkezdtünk találkozgatni. Négy év várakozás meghozta a gyümölcsét: összejöttünk, és hihetetlenül boldog voltam vele újra. Csodáltam, tiszteltem, szerettem, ittam minden szavát, bármire képes voltam hogy a kedvében járjak... aztán észre kellett vennem, hogy ő már nem ugyanaz az ember. Nem az a lázadó, élettel teli, bohém fiú, hanem egy kiégett, megbántott, érzelemmentes, hallgatag felnőtt. Néha produkált valami olyasmit, hogy azt hittem, boldog, de hogy ez tényleg így volt-e...? Attól még szerettem, nagy volt a hype, meg hát hogy ő Z, akire annyi évig vártam, és most az enyém, szóval kussoljak. Úgy volt, hogy ki kell mennie külföldre, de nem számít, együtt maradunk, szeretjük egymást, oké. Maradt. Aztán szeptemberben fölkerültem Budára, elkezdtem az egyetemet. Együtt maradunk, szeretlek, én is téged, right. Hetente egyszer ha hívott, akkor már tapsoltam örömömben, hogy milyen figyelmes, aztán rájöttem, hogy hát ez így mégsem oké. Közben rengeteg új embert megismertem, de végül mindig csak oda lyukadtam ki, hogy Z. akármilyen is, akkor is szeretem. Minden hétvégén hazautaztam, néha boldog voltam vele, néha elküldtem volna a francba. Rutinszerű volt az egész, én se voltam már az a 17 éves naiv kis lüke. Aztán rendeződni kezdtek a dolgaink: lett internetkapcsolata, naponta órákat beszéltünk msn-en, szinte újra megismertük egymást, kezdtem rá ismét úgy tekinteni, mint életem szerelmére.
Ekkor lépett be a képbe T. Csoporttársam az egyetemről, azelőtt nagyon föl se tűnt, hogy létezik, majdhogynem tetszett, de nem figyeltem rá, nem beszélgettünk, néha együtt cigiztünk és ennyi. Hát most nekiálltunk dumálni. Szimpatikus lett, kedveltem a stílusát, hogy nem egy érzelmileg kiüresedett nekem-mindegy-ahogy-neked-jó-úgy-lesz ember, azt már nagyon untam. Nem, T. sziporkázott. Ahogy egyre többször láttam, rájöttem, hogy egész helyes. Sőt, határozottan helyes. Nagyon helyes. Szép. Nem, T. nem szép, hanem egyenesen gyönyörű! Levett a lábamról, és december közepén nála aludtam az albérletben. Z-nek azt mondtam, hogy csoportivászatra mentem. Csodálatos éjszaka volt, hosszú beszélgetéssel, összebújással, féktelen szexszel, reggeli ébresztő csókkal, mindennel. Egy hét múlva újra. Közben bele kellett néznem Z. szemébe, de valahogy nem ment nehezen. Inkább azért haragudtam magamra, mert nem volt lelkifurdalásom, nem pedig azért, mert megcsaltam. Közben T-vel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ha valami bajunk volt, a másikhoz fordultunk segítségért, már-már úgy éreztem, kezd elmosódni a vonal a viszony és a párkapcsolat között. Azon kaptam magam, hogy vártam, mikor ír rám msn-en, mikor hív föl, mikor létesít velem akármilyen kontaktust, stb. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, egyébként is szeretem Z-t. Még egyszer utoljára ott aludtam T-nél, és megmondtam neki, hogy jobb lenne ha vége lenne, mert barátom kezd sejteni valamit. Kamuszöveg. Akkor valahogy nagyon öregnek éreztem magam, ő pedig olyan pajkos volt, mint egy kölyökmacska, hát nem könnyítette meg a dolgom. De elfogadta. Csakhogy ettől még nem vált közömbössé. Közösségi oldalakon látott képek húgomról, élénken érdeklődni kezdett felőle. Ez szerintem igenis aljasság, hiába szóltam neki, még én voltam a hülye, hogy mégis miket képzelek róla. A nagy vita hevében beismertem neki, hogy kis híján beleszerettem, de hogy ő ezt tudta nagyon jól, de akkor is én minek vádaskodok, ecet. Iszonyatosan összevesztünk, rá két napra kibékültünk, mert ő állítólag nem tud haragot tartani. Na meg mert én marha még nem egyszer bocsánatot kértem tőle (miért?!). Valahogy éreztem hogy ez így nem oké, végiggondoltam az elmúlt pár hónapot: ha Z. megbántott, T-vel vigasztalódtam, ha ő volt bunkó, Z. derített jobb kedvre. Akkor kezdődött el az "atyaég, mit tettem" folyamat. Mindezt megkoronázandó, Z. újabban elég figyelmes, kedves, kezd megint az az ember lenni, akibe annak idején beleszerettem. Tegnap bementem suliba, T. ragaszkodott hozzá hogy mindig a közelében legyek. Éreztem, hogy valami aljasságra készül. Be is jött, a délután hátralévő részében előszeretettel karolgatta egyik csoporttársnőnket, bújt hozzá, becézgette, ahogy azelőtt engem. Szar volt látni őket, de azért jogosan tettem föl magamnak a kérdést, hogy mégis mire számítottam? Igyekeztem leplezni megbántottságomat, de azért este msn-en még rúgott belém egyet, amikor kifejtette, hogy neki az milyen rossz ha én morcos vagyok, mert úgy szeret engem, mintha a második anyukája lennék (végülis csak négy évvel vagyok idősebb nála). Kiabálni akartam vele, hogy nekem most ne jópofizzon, de rájöttem, hogy fölösleges lenne. Csapja csak a szelet a másik lánynak, akinek úgyse kell. Kettőnk közül engem vár haza a szerető barátom, aki nem hiszem hogy tudja, mit tettem, de jobb is ez így. Már csak vezekelnem kell valahogy, mert Z. akármilyen is, nálam mégiscsak jobbat érdemelne.