Úgy kiábrándultam öt és fél év szerelméből, mintha átmosták volna az agyam. Ennek a sztorinak a folytatása.

Sziasztok. Talán még emlékeztek egy télen beküldött sztorimra. Én voltam/vagyok a lány, akit a szeretője úgy szeretett, mint az anyukáját. Gondolom ütésre emelkednek a vascsövek... nem fontos. Azt hiszem, annak a sztorinak úgy lett vége, hogy megmondtam T-nek, hogy hagyjuk ezt az egészet, és visszatértem Z-hez. Akkor hát itt folytatnám. Z-vel aránylag minden szép és jó volt. Sosem mertem elárulni neki, hogy miket tettem, azt hiszem, szégyelltem is. Ugyanakkor a figyelmetlensége, leszaromsága kitartott, és még mindig megvoltak azok a ködös távolba révedései, amikből sugárzott, hogy valamit (vagy valakit) vár. Aztán egyszercsak beütött a krach: a volt menyasszonya hazajött külföldről. Két éve ment ki… összejött valakivel, összeházasodtak, gyereket szült… és most itt van férj és utód nélkül, hogy hát ő itthon szeretne inkább dolgozni. A csaj egyébként egy topmodell alkat, de kegyetlenül buta. Tudom, elég sztorit hallottam róla Z-től, az ő idézem: „gyönyörű menyasszonyáról”. Először csak volt anyós hívta föl Z-t valami szívességért, hogy ez mi volt, a mai napig nem derült ki. Aztán mikor srác elment hozzájuk (az utcánk végén laknak), ez a leányzó nyitott neki ajtót. Állítólag nagy volt a megdöbbenés. Annak viszont örültem, hogy ezt mégis elmondta nekem, nem mástól kellett megtudnom, ergo biztosan nincs takargatnivalója. Később két hétre Tesómmal kimentünk külföldre, ez volt márciusban. Közben Z-vel hellyel-közzel tartottuk a kapcsolatot. Egyszer T. is fölhívott iskolai ügyben, de semmi több. Mikor eltelt ez a két hét és hazamentünk, másnap este találkoztam Z-vel. Volt nagy öröm, bódottá, juhé, újra találkozunk, stb. Sétálgattunk a városban, amikor mesélte, hogy hát volt asszonyjelölttel megint találkoztak, ezúttal szervezetten, ugyanoda mentek, ahova régen jártak, és a hölgyemény megkérdezte tőle, hogy ugye már nem haragszik rá? Akkor és ott csak arra tudtam gondolni, hogy ez így baromira nem lesz jó, ugyanazokat a taktikákat alkalmazza, amiket én annak idején, hogy visszaszerezzem. De aggodalomra még mindig semmi ok, hiszen elmondta… később, mikor már kettesben voltunk, azért előadtam neki normális keretek között, hogy félek, hogy elveszítem. Magamban megátkoztam a pillanatot, amikor szóba álltam T-vel, tisztára akartam mosni a lelkem, de tudtam: ha vallok, mindent elveszítek. Z. megértette az aggályaimat, és biztosított, megesküdött (kérés nélkül, magától) a szemembe nézve, hogy amiatt a csaj miatt köztünk nem lesz vége semminek, szeret engem, és nem akar elveszíteni. Mivel még mindig nyersen őszinte, és soha nem hazudna azért, hogy esetleg jobban érezzem magam, hittem neki, és megnyugodtam. Utána még hogy találkoztak-e, arra nem emlékszem. Minden kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, takarékon, de dúlt a szerelem… aztán egy felhős szombat délután T. rámírt fácsebukon, hogy mi újság velem, meg mettomén… rövid úton leépítettem, hagyjuk egymást. Aztán jött az április… világ életemben rühelltem ezt a hónapot, akkor mindig minden elromlik. Úgy is lett. Z. egyre ritkábban jött föl msn-re, akkor is csak késő este, és nem maradt sokáig. Gondoltam oda se neki, sokat dolgozik, fáradt, mit nyaggassam még én is. Nagymamája is kb. életveszélybe került, próbáltam mellette állni amennyire lehetett, de egyre jobban magába fordult (hittem én ezt akkor), olyannyira, hogy a végén engem is teljesen kizárt az életéből. Tudta, hogy odáig voltam a hosszú, szögegyenes hajáért, levágatta két millisre. Akkor már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem oké, hétvégén otthon voltam, el is beszélgettem vele erről. De nincs semmi gond velünk, csak neki most ez a baja, az a nyűge, amaz a gondja, de a kapcsolatunkat ez nem fogja befolyásolni. Jórendben. Z. után csöndben sírtam, T-vel felszínes beszélgetéseink voltak. Közben róla kiderült, hogy egy csoporttársunk elég csúnyán kihasználta (érdekesség, hogy ezt a csoporttársat ugyanúgy hívják, mint voltmenyasszonykát), ő most lelkileg rottyon van, csak én maradtam neki (he?!), satöbbi. A végén azt vettem észre, hogy Z-vel egyre jobban eltávolodtunk egymástól, T-vel pedig egyre közelebb lettünk. Megint. Nem kéne. Z-ért harcoltam, küzdöttem ahogy tudtam (bár egyik alkalommal iszonyatosan leittam magam, amit tudom, hogy utál, de… na mindegy, nem fogok magyarázkodni). Utána hétvégén tök jól elvoltunk, mintha minden rendben lett volna. Biztos voltam benne, hogy ez már mindig így lesz, nem állhat közénk se volt nő, se volt szerető. Azt követő héten pedig tavaszi szünet miatt otthon voltam. Hívtam minden nap, hogy találkozzunk… de ő nem ér rá, ő dolgozik, ő fáradt, talán majd holnap. Na, holnap se. Soha se. Húsvét hétfőn végre elértem, hogy összefussunk, megmondtam neki, hogy attól félek, el akar hagyni engem. Addigra már a közös baráti társaságunk minden tagja győzködött, hogy hagyjam a francba, nem ér annyit az egész, de én kötöttem az ebet a karóhoz, miszerint nekem márpedig vagy Z. lesz a majdani férjem és a leendő gyerekeim apja, vagy senki. Visszatérve: hát igen, gondolkodott rajta, hogy szakítani kéne, mert nekem (!!!) így lenne a legjobb. Megkértem, hogy ezt hadd döntsem el én, nagylány vagyok már. Higgadt vita zajlott köztünk (ha szeretsz, nem hagysz el, ilyesmi bölcsességek). Oké, együtt maradtunk. Hosszú három óra volt, mire ezt így eldöntöttük. Megegyeztünk, hogy én nem keresem, majd ő hív (mondjuk szerdán), kicsit egyedül akar lenni. Természetesen, semmi gond. Valamiért mégse voltam nyugodt. Persze szerdán nem telefonált, se sms, se msn, se semmi. Tudtam nagyon jól, hogy Z-vel ezt a játszmát elvesztettem, legjobb lesz, ha hagyom magam sodródni az árral, T. ragaszkodott hozzám, azóta rájöttem, hogy ő volt az, akit elküldtem, és visszajött. Nem érdekel, hogy miért. Két hét múlva Z. születésnapjára küldtem neki egy sms-t, nem válaszolt. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy elemi félelmeim igazolódtak be: másfél hónappal előtte tett szent ígéretet, hogy soha nem megy vissza ahhoz a nőhöz, most meg tuti vele van… de nem, biztos nem. És most jön a hab a tortán, dobpergést kérek, köszönöm: eltelt négy hét és nem beszéltünk egymással semmit. Nem kerestem, tartottam magam (csodáltam is, hogy így kibírom), aztán május 21-én, pontosan hét évvel a megismerkedésünk után kilépek otthon az utcára, és mit látok? Z. autója ott parkol a lakótelep másik végén, ahol mint már említettem, excsaj lakik. Kimentem a parkba Tesómhoz és a barátaimhoz, megpróbáltam Z-t fölhívni… telefont kinyomta. Ha akkor fölvette volna, csak annyit kértem volna, hogy ha már úgyis a városban van, találkozzunk, szeretnék mondani neki valamit. Csak annyit akartam, hogy tudja: megcsaltam nem egyszer, nem kétszer, de már annyira nem is bánom. Mindketten hazudtunk a másiknak. Nem az fáj, hogy nem szeret, mert ezek után úgy kiábrándultam öt és fél év szerelméből, mintha átmosták volna az agyam. Nem az fáj, hogy átvert, mert én is őt. Nem… egyedül az fáj, hogy ő, aki világgá kürtölte magáról, hogy milyen őszinte és egyenes jellem, gyáva volt elém állni és a szemembe mondani, hogy ennyi volt, mondott amit mondott, csak szavak voltak, üres szavak. 25 éves felnőtt férfi így vet véget egy kapcsolatnak… oké, pofámat befogom, 23 éves felnőtt nő leeresztette a kocsi mind a négy kerekét, és vagy fél liter pisit belelocsolt a járgányba a tetőablakon… jobb ez így, örülök, hogy szabad vagyok. Egyetemi napokon kegyetlenül berúgtam, T. vállán bőgtem vagy egy óra hosszat, azóta valahogy még közelebb állunk egymáshoz (azért ezt a módszert nem ajánlanám pasizáshoz). Tanulság: a gyáva ember mindig gyáva marad. Aki egyszer megcsalt, az meg fog csalni újra. És a kedvencem: aki odáig van magától, hogy milyen őszinte, az fog a legjobban átbaszni.