És ha az a majd egyszer kilenc hónap múlva lesz? Nem válaszolt, csak nézett.

Sziasztok! A tegnapi kommentek között olvastam, hogy egy csaj elvetette a gyerekét, csak mert azt hitte, a pasija nem akarja. Hasonló volt a szitu nálunk is, megosztom veletek. Két éve voltunk együtt a sráccal. Ő 32, én 30 voltam. Azt hittem, terhes vagyok (igenis vannak ilyen véletlen balesetek a 21-ik században is). Arra gondoltam, nem rontok ajtóstól a házba, kipuhatolom, mi a helyzet. Akkor már egy éve együtt éltünk. Beszélgetést kezdeményeztem a gyerek-kérdésről. Azt mondta, még nem akar. Majd egyszer. És ha az a majd egyszer kilenc hónap múlva lesz? Nem válaszolt, csak nézett. Megkérdezte, terhes vagyok-e? Mondtam, hogy nem tudom biztosan, de meglehet. Semmit nem mondott. De tényleg semmit. Egy szót se. Közöltem vele, hogy mikorra szereztem fogadópontot a nőgyógyászhoz. Tudomásul vette, és ennyi. Semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben is támogat. Napokat kellett várni a vizsgálatra, és azalatt semmi. Nagyjából ugyanúgy viselkedett velem, mint addig, de erről a témáról nem beszélt. Ha én hoztam szóba, csak hallgatott. Úgy éreztem, teljesen magamra hagyott. Egyszer sem mondta, hogy mellettem van, vagy nem baj, felneveljük, vagy nem is tudom, akármit. Még azt is tudtam volna értékelni, ha azt mondta volna, hogy rám van bízva a döntés. Tudom, hogy nem volt semmi biztos, és majd akkor kell gondolkodni, ha TUDJUK, hogy jön a gyerek, de akkor is jól esett volna, ha magam mellet érzem ebben a helyzetben. Nem házassági ajánlatot vártam, hanem csak egy gesztust, amiből tudom, hogy bármi van, számíthatok rá. De egész idő alatt csak azt éreztem, hogy ez egy megoldandó probléma, amivel ő nem foglalkozik, úgyhogy nekem kell valahogy megoldani. Egyedül, és gyorsan, hogy utána élhessük tovább a megszokott életünket. Ez alatt a pár nap alatt döntésre jutottam. Mielőtt elindultam az orvoshoz, elhagytam. Inkább egyedül nevelem fel a gyerekemet, mint olyan apa mellett, aki nem akarja őt. De szerencsére nem voltam terhes. Így újrakezdhetem... Sz.