Jött a fordulat: ő komoly kapcsolatot szeretne. És jött a  csavar: ja, csak hogy nem velem.

Gyurival egy helyre kellett bejárnunk "dolgozni". Ő amolyan főnök volt, én meg olyan senki hozzá képest. Új voltam. Néha elkaptam a tekintetét a mellemen, meg a  perverz mosolyát, amiben volt valami bíztató. Közös bulin, ahol mindenki ott volt, oda is mentem hozzá, és legnagyobb meglepetésemre kommunikatívnak bizonyult. Ráadásul a fizikai kontaktusteremtés alapjaiban is jártas volt. Beszéltettem a munkájáról, beavattam a magánéletembe, mindkettő nagyon tetszett neki. Azért nem egészen hittem el hogy potenciális partnerként tekint rám(rég nem hiszek a télapóban sem), beszéljünk akár ágyjelenetről, akár kapcsolatról, mindegy volt. Akkor még nem voltak túl nagy álmaim az elérhetetlensége miatt. (Ráadásul pont előttem történt, hogy egy ilyen buli alkalmával a kolléganőmet kapta el egy menetre. Szegény nő ottmaradt a nyakamon panaszkodni végig a kapcsolatunk alatt, szóval mindig készenlétben álltam, hogy velem is ez fog történni.)
Hamar meggyőzött, hogy azért ő komolyan érdeklődne irántam. Nem kell izgulnom, a világ többi részében is történt már hasonló, ez így elő lett adva. A kicsit több mint 10 év korkülönbség a javára, és az abban való hitem, hogy mert ő a nagy elismert mindentudó félisten a szakmájában azért részben abban az illúzióban tartottak, hogy ez számára csak lepedőakrobatika. Majdnem 4 hónap telt már el, mire elkezdtem meggyőzni magam, hogy ez nem feltétlenül igaz. Hiszen moziba jártunk, meg vacsorázni, és persze hihetetlen nagyokat szeretkeztünk, és számomra olyan volt a vele eltöltött idő, amilyet még soha senkivel nem éltem át. Udvarias, kedves, vicces volt. Eleinte extrém módon gentleman. Kabátlevesz, kabátfelad, ajtókinyit, előreenged, vonathoz kísér, ott sokáig vár. Minden amitől az ember lányának nedves lesz a bugyija. Néha ment az beszólogatás, röhögés a másikon oda-vissza, szerintem -így utólag- ő sem gondolta komolyan amiket mondott. Én biztosan csak viccelni akartam vele, de hogy nem vette a lapot, azt onnan tudom mert vannak bizonyos dolgok amiket kicikiztem, és azóta sem szerepelnek a ruhatárában. Na mindegy, végig ő volt az aki keresett engem, nagy volt az öröm, hiszen én vagyok a nő vagy mi, ő pedig a férfi. Végig talpig az volt, nem cserélődött fel soha a két szerep, ami újszerű és üdítő a mai világban. Persze a kutya se tudta a környezetében, hogy együtt vagyunk, és rengeteg történést úgy adtam be neki, mint ahogy azt én gondoltam hogy ő szeretné gondolni. (mint utóbb kiderült pont az ellenkezőjének sokkal jobban örült volna) Közben arról ábrándoztam, ha egyszer felvállal, talán tudok majd nem 2 méterrel a föld felett járva lányos zavaromban csak butaságokat mondani neki. Azaz megmutatni hogy valójában ki vagyok, és hogy mennyire szeretem, első perctől ahogy megláttam. De a zavarom és a személye miatt, és mert túlmisztifikáltam az egészet, nem igazán tűnhettem emocionálisan érzékenyebbnek egy zsák krumplinál. A feloldódás sem ment úgy beszélgetés közben, mint a plus tablettának egy pohár vízben. Ez érezhetően frusztrálta őt. Egyszerűbben mondva én semmi konkrétat nem igyekeztem megosztani vele. Merthogy még korán van, ráérünk. Meg mert úristen, mit mondhatnék én neki. Mi újat, ugye? Titkon reméltem hogy az ahogy hozzáérek, ahogy ránézek az azért sejtetni enged valamit a ragaszkodásomból. A végén kezdett megváltozni a viselkedése, de én minden erőmmel elnyomtam a rossz érzéseim, pedig néha utalt rá, hogy ez így neki nem, meg hogy ő most így ennél jobban nem. Akkor taktikát változtattam, hiszen én is mindig abba zúgtam bele aki szemét volt. Mondtam hogy nekem sem, de amíg tart, élvezzük. Néha rákérdezett, tudja-e a környezetem, persze mondtam hogy nem. A családom, a barátaim természetesen mind tudtak róla és szurkoltak nagyon, hogy ezt neki is mondjam el. Hiába mondtam hogy nem úgy van, érzékeny a fiú, megvárom míg ő szeretné, bla bla bla... Az eddigi kapcsolataim ugyanis mind a túlzottan romantikus hozzáállásom rózsaszín szirupjába fulladtak bele. Nem akartam ugyanazt az ostoba hibát elkövetni sokadszorra. Ráadásul valakivel aki végre tényleg fontos volt nekem.

És akkor a végpont, 4 hónap után elhangzott amire vártam, hogy ő komoly kapcsolatot szeretne. Itt jön a csavar: ja, csak hogy nem velem. Merthogy én amúgy is azt mondtam hogy nem, meg különben sem kerestem őt magamtól soha, meg nem is igazán hasonlítunk, meg nem tud róla senki. Ráadásul még a munkahelyen sem tudom kezelni, hiszen láthatóan előbb vágnám le a saját térdkalácsom, minthogy köszönjek neki a folyosón.Minden amit addig taktikázásként alkalmaztam és úgy gondoltam hogy a végkimenetelt illetően pozitív eredménnyel szolgálhat, az ellenem sült el. Szakításkor olyannyira sokkot kaptam miközben ezt realizáltam, hogy az arcomon annyi érzelem sem látszott, mint Katie Price-nak botoxkezelés után. Ez szóvá is lett téve, mondván; mondjak már valamit, ő csak valamilyen reakciót szeretne LÁTNI. Meg hogy ő igazán attól fél, ha velem marad, én fogok mellőle az első adandó alkalommal megpattanni.

Lányok, csak egy dolog; bármennyire felnéztek a párotokra, bármennyire tisztelitek, merjetek mellette önmagatok lenni. Mondjátok el neki, milyen szuper pasi, mert lehet hogy az egyszerű, vidám énetek az, amire szüksége volna, és utólag már nem lehet a dolgon kozmetikázni. És a végén ottmaradtok egy helyen ahol hetente találkoztok az imádottal akinek minden vágyatok megadni a biztos hátteret, amire mint kiderült ő vágyik, és nem tudja hogy ti is csak ezt szeretnétek mindennél jobban. 

Ilyenkor a "de azért tudod, hogy szeretlek" nagyon sovány vígasz tud lenni egy nőnek.