A szakítósblog fontos mérföldkőhöz érkezett, mert megtalált minket egy hoax-szerű levél. Vagy nem tudjuk, mi. Sikerült lebuktatnunk egy ösztöndíjas fizikust? Egy kamu levélküldőt? Rátalálnunk egy ismert sztorira? Megtalálni Skolasztikát és Fekete Gyulát, ami a világ legzseniálisabb közös műszakisok gyártotta blogja? Kedves olvasók, mi hetek óta ülünk a levél felett, és hiába a jó sztori, ha zavarban vagyunk. Szerintetek igaz vagy nem igaz? Akinek bármilyen infója van, rögtön ossza meg velünk.

Édesapám komoly fizikai kutatásokat végez, és munkájukban gyakran segíti a fiatal kutatókat is. Egy ízben felkérték egy ifjú fizikus új könyvének lektorálására. Amikor a fiatalember meglátogatta apámat, vittem be nekik két csésze habos kávét. Ahogy beléptem apám dolgozószobájába, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, másodpercekig mozdulni sem tudtam! Aztán összeszedtem magam, és letettem a tálcát az asztalra, azonban oly ügyetlenül, hogy az egyik kiskanál áldozatul esett a gravitációnak!!! Lehajoltam érte, de Tamás (így hívják apám pártfogoltját) gyorsabb volt, és összeért a kezünk! Mintha villám csapott volna belém, úgy éreztem! Zavartan hátráltam ki a szobából. Két nappal később egyedül voltam otthon, csengetett a postás, és egy doboz bonboniert hozott! Soha olyan boldogsággal nem eszegettem a Kugler-cukrot, mint akkor! Valami azt súgta, hogy csakis Tamástól jöhetett, névjegykártya ugyanis nem volt rajta. Ültem az íróasztalomnál, és még a matematikai stúdiumaim sem tudtak lekötni, pedig máskor még a parciális integrálás is úgy ment, mint másnak az összeadás! Egy héttel azután, hogy megkaptam a titokzatos csomagot, ismét csengettek. Magam nyitottam ajtót, és... igen, ő maga, Korponay Tamás állott az ajtónk előtt. Behívtam, és udvariasan társalogni próbáltam, szabadkoztam, hogy édesapámnak el kellett rohannia az akadémiára... De Tamás mit sem törődvén ezzel megragadta a kezem, és így szólott: "Kisasszony, remélhetek...?" Én zavartan lesütöttem a szemem, de a szívem majd kiugrott a helyéről! Tudtam, csak ő lehet az igazi... Tamás folytatta: "Nem felelt még... van-e esélyem?" Összeszedtem bátorságom, ráemeltem pillantásom! És azt mondtam: "Oh, igen, igen...!" Így lettünk egy pár. Reménykedtem, mi is olyanok leszünk, mint a Curie házaspár!
Reményeimet sajnos az élet nem igazolta vissza. Közös életünk egén sűrű viharfellegek gyülekeztek, de akkor én balga még nem láttam. Hiszen rózsaszín szemüveget viseltemâ026
Édesapám elintézte, hogy Tamás ösztöndíjat kapjon, és kimehessen Londonba tanulmányait a Királyi Akadémáin elmélyítendő. Bár a gyűrű ott csillogott mindkettőnk ujján, ez nem akadályozta meg a vőlegényem abban, hogy udvarolni kezdjen egy neves londoni professzor lányának előmenetelt remélve. S mivel a londoni hölgyemény jobb partinak ígérkezett nálam, lovagom fogta magát és felbontotta az eljegyzést. Azt hittem, egy világ dől össze bennem. Hogy egy lófogú Hanna Spencer jobb parti legyen, mint én?! Ezt a gondolatot nem tudtam megemészteni. Különösen az fájt, ahogy Tamás a helyzetet kezelte. Amikor rajtakaptam őket, még csak nem is próbálta mentegetni magát. A dolog a következőképp zajlott: gondoltam, kiruccanok meglátogatni őt. (Tudniillik elég jól álltam vizsgák terén, így nem akadályozott tanulmányaimban egy londoni hétvége.) Nagy örömmel szálltam le a gépről, és a reptéren telefonoztam Tamás lakásába. A kagylót azonban â013 mily borzalom â013 egy hölgy vette fel.
- A kedves húga ?- kérdeztem rebegve.
- A szeretője vagyok !- rikácsolta. Aztán hallottam, ahogy Tamás átveszi a kagylót. Nem tagadott semmit. (Kati és a ) kerek perec kiadta utam. Ott álltam két kufferral és egy bőrönddel, olyan árván, mint a kisujjam. Bőgve tettem meg a visszafelé utat a Malév fapados járatán.
Ezt követően egy álló hétig itattam az egereket. Még a Carmichael-féle (máig bizonyítatlan) sejtés bizonyításának kidolgozása sem kötött le.
Beh sokszor téved a szerelmes szív!