Ha egyszer szomorú-romantikus filmet fogok készíteni, akkor ez lesz a nyitó jelenet: fiú pantomimezik egy kokakólásat, a lány pedig hoszteszkedik. És hopp, imserkedés. De a történetünk ennél fájdalmasabb, nem is vicelnénk el.

Szakításom története tulajdonképpen az az eset, amikor hirtelen kihullik egy csontváz a szekrényből, melyek létezését még csak sejteni se sejtettem. Na, persze nem az a fajta "eltűnik a rózsaszín köd" eset, de még is az "azt hitted hogy, pedig dehogy".

Katát munkám során ismertem meg, én pantomimeztem, ő pedig hoszteszkedett egy amerikai kólamultinak. Míg ő üdítőket osztogatott kedves mosollyal a bevásárló központ ki- bejáró embereinek, addig én elbaromkodtam azoknak, akiknek volt kedvük egy kis interaktív pantomimjátékot nézni. Annak ellenére, hogy sok ember megfordult erre akadt időnk néha beszélgetni, és az idő is kegyes volt, sokszor esett az eső, ilyenkor meg szabály, hogy a szolgálati kocsiban kell tölteni. A céges furgonban elökörködtünk, és úgy esett, hogy nap végére Kata megkérdezte merre lakom. Talán a véletlen, talán a sors keze, kiderült, csak pár utcányira lakunk egymástól. Igent mondtam arra, hogy hazavihet-e, és ezzel majd két óra buszozást spóroltam meg.

Miután megérkeztünk a házunkhoz, úgy éreztünk ennek a találkozásnak, itt még nem lehet vége, kérdezte, nincs-e valami olyan helyem, ahova szeretek néha kiülni gondolkodni. Ajánlottam neki egy parkolót, ahonnan egész Háros-Dunára rá lehet látni, lévén, hogy a panelek egy része dombos területre épült. Beszélgettünk, és sok minden kiderült. Van barátja, akivel szakítani akar, mert egyszer rámászott, mikor nem akart szexelni, és amolyan erőszak jellege volt, elmondta, hogy neki egy komoly kapcsolatra van szüksége, és nem vár el igazán sokat. Nem tudom miért, hogyan, de csókolózni kezdtünk, és ha jól emlékszem ez jó félórásra sikeredett, majd hazavitt, és megbeszéltünk újra találkozunk.

Kata sokat melózott rendezvényeken, és gyakran csak éjszaka jöttek össze a légyottok, sokáig csak a kocsiban, néha sikerült egy fagyizás, vagy egy séta. Kata sokat szidta fejem, mert nem kerestem gyakran, de emellett olyan dolgokat megtett, amiket életemben egy nő se. Utálta a szoknyát, de egy nap azzal fogadott, hogy csak a kedvemért vette fel(isteni lábai voltak ), a születésnapom alkalmából, pedig meló után egyenesen ide autózott felköszönteni, és ez azért hajnali kettőkor szép teljesítmény.

Egy nap beütött a krakk. Kitalálta menjünk el strandra, és akkor ott nyugisan ki tudunk kapcsolódni akár hosszabb időre is. Valamiért az egész katasztrófálisra sikerült. Nem tudtam feloldódni az ismerősi körében akik rendre belénk botlottak, közös napozásunk pedig egy mély alvássá sikeredett. Először veszekedtünk apró hülyeségekről, és többször kiemelte örüljek, hogy ő kocsikáztat. Én persze ezt sohasem kértem, sőt az a híres férfiúi büszkeségem is működött, rendre olyan dolgokat próbáltam kitalálni ami nem igényel autót.

Nem kerestem Katát, mert mérges voltam rá, és éreztem nem tudom kezelni azt hogy nem tudtam mit is adok én neki, mint partner, miben is vagyok én neki pótolhatatlan. Annyit méláztam, hogy egyszer jött a telefon, beszélni akar velem. Találkoztunk. Közölte velem, hogy szakítani akar velem, mert neki ez az egész nem jó. Ott volt a nyelven, hogy mentsük meg, de amikor azt mondta, hogy olyan semmilyen velem lenni, mélyen betalált. Akkor 19 éves fejjel gombócot éreztem a torkomban, életemben először igazán éreztem, hogy ezt a párkapcsolatot most én rontottam el, és elveszítettem valakit, aki összes addigi barátnőm közül a legtöbbet tett értem.

Az ezt követő három évben sokat megtettem azért, hogy csak egy beszélgetést összehozzak, személyesen, s olykor a véletlen is nekem kedvezett, mert olyan helyeken futottunk össze, ahol se közös munka, se a közös lakóhelyből adódó lehetőségek nem hozhattak volna össze.

Azonban a véletlen és minden próbálkozásom gyengének bizonyult, hogy új esélyt adjunk egymásnak. Egy hónap elég volt arra, hogy rájöjjön neki nem én kellek, én pedig arra, ő lenne az akire mindig is igazán szükségem lenne.