Csak szerelemesek vagyunk egymásba és hiszünk abban, hogy mi ketten vagyunk egymásnak az élet maga. Vagyis lehettünk volna.
Elkésett szerelem
10 év ismeretség. Másfél év együtt. Sokáig plátói, aztán berobban egyszercsak.
Nincs visszaút, egy csók és semmi más. Meg a visszafolytott vallomások
áradata. Ma éjjel együtt, aztán soha többet. Nem találkozunk, nincs helyünk
egymás életében, elfelejtjük.
Másnapra más fényben tűnik föl. Nincs jövő, de találkozzzunk. Sok rövid
találka. Titokban, lopva. Minden szép. Egy saját kis világ, csak ő meg én.
Mesés. Távol a munkától, távol a magánélettől, csak beszélgetések
végeláthatatlan, meg ölelés. Merthogy család, persze. Eszméletlen ideje.
Tudjuk a határokat, nincs gond. Telnek a napok. Hetek. Hónapok. Egyre többet
találkozunk, egyre többet beszélünk titokban. Az összhang döbbenetes.
Szakmában, humorban, mindenhogyan. De egyre több az egymás nélkül fájdalma.
Nem tartható a buborék létünk, beszivárog az élet más területeire is. Munka,
család. Mi legyen? Még megéri, kicsit, az együttlétek öröme túlnő a hiány
fájdalmán. De egyre kevésbé. Együtt akarunk lenni mindig. Nem lehet, persze.
Szerintem talán igen. Szerinte is majd talán, de most nem, mert hát azt hogy.
A család meg az egzisztencia meg az egész élete. Túl sok mindaz a mérleg másik
serpenyőjében. Mégis akar velem, azt vallja. De kitudódik a titok. Nem baj,
már nem is bírom ezt. Lassan átalakul bennem: ha nem él velem, nem kell a
jelen öröme sem. De nem lép. Marad. Én lépni akarok. De csak gyenge kísérlet.
Aztán vissza mindent: marad az együtt ígérete és a lopott órák. Egy dolog
változott meg: elveszett a szavak ereje. Bár még mar a kétely, nem szakítok,
hátha csak türelmetlen vagyok. Hiszen szeretjük egymást, mint még soha senkit,
össze tartozunk igazán, ezt mindvégig így éreztük magunkon és a másikon is.
De eljött a nap, és azt mondtam, eddig és tovább nem. Elég volt. Ha
tönkremegyek sem folytatom így ezt. Gyűlöletes helyzet, gyűlöletes szerep. És
kiléptem. Hív, nem vagyok. Ír, nem vagyok. Szenved, nem érdekel. Sem a magam
fájdalma.
Vagy kilép az otthonából és teremt velem újat, vagy kilépek az életéből, és
teremtek mással otthont.
Tudom, hogy mindent el kellene dobnia értem, megértem, hogy nem tudja
megtenni. És nekem is mindent fel kellene áldoznom érte, de mert ő nem teszi,
nem tudom megtenni.
Vége. Csak szerelemesek vagyunk egymásba és hiszünk abban, hogy mi ketten
vagyunk egymásnak az élet maga. Vagyis lehettünk volna. De vége. Az érzelmek
vannak, más nincs.
Csak vége lesz annak is egyszer, amit érzek iránta.
Az utolsó 100 komment: