Tényleg úgy gondoltam, hogy összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és élünk boldogan, míg a világ s még két nap.
Kedves Szakítósok!
Nemrég kezdtem el olvasni a blogot, de mostmár mondhatom, hogy állandó olvasótok lettem.
Na de térjünk a tárgyra. Előrebocsátom, h kicsit hosszú a történet.
Gyönyörű fővárosunktól cirka 800 km-re kezdődött a történet. Adott egy 17 éves lány és egy 16 éves fiú. Akkor még Erdélyben éltem a családommal, ott volt a baráti társaság, és az élet maga volt a tökély. Újév napján jöttünk össze és egy pár hét múlva már a szüleim is ismerték, szerették, mert illedelmes, jól nevelt, stbstbstb. Egy év maga volt a megtestesült tökéletesség. Buli, kirándulás, nyáron folyton bringatúrák, esténként barátokkal lógás (ugyanabból a társaságból voltunk mindketten) sátortáborok, és az első együtt töltött éjszaka (neki az első). Szóval, mint a nagykönyvben. Aztán következő évben érettségi előtt állva segít a tanulásra koncentrálni, együtt szaladunk esténként, a cigit is letesszük együtt, mert úgy nagyon jó (később kiderült, h ő végig cigizett a hátam mögött). Szóval még mindig jónak tűnnek a dolgok. Aztán úgy hozza az élet, hogy családostul kitelepedünk Pestre érettségi után. Utolsó napok kihasználása, folyton együtt. De már kezdődtek a „bajok”. Tudom, h undorító, de belenéztem a telefonjába és az egyik legjobb barátnőm üzenetét találtam, miszerint szereti, és alig várja, h elmenjek már tőle, a sráctól (legyen, mondjuk Máté) vagyis Mátétól, hogy végre odamehessen hozzá.
Gyorsan kérdőre is vontam, hogy m’ a fasz van?
Hebegve-habogva mondta, hogy jajj nem az amire gondolok, mert ők csak nagyon jó barátok, és különben is tudom, hogy a kislány (legyen Viki) milyen érzelgős meg minden. Oké, bevettem. Nagyon szerelmes voltam, és ő volt az első igazi nagy szerelem. Tényleg úgy gondoltam, hogy összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és élünk boldogan, míg a világ s még két nap. Na, de eljött a költözés ideje, közben ő is bejelentette, hogy kijön, és itt érettségizik, majd itt tanul tovább, és milyen jó lesz nekünk továbbra is együtt.
Én szálltam a boldogságtól. Aztán tényleg kijött, nálunk lakott, amíg nem találtunk neki koleszt. Az egyik leglegebb gimibe járt, mind a felső tízezer családjainak sarjaival.
Én meg, mivel nem tudtam felvételizni, egy évig nem lábat lógattam, hanem dolgoztam.
Egy évig nem vitt sehova magával, még véletlenül sem estek egybe a bulik a szabad hétvégéimmel, stb.
Kérdeztem, h miért is?
Mondta, h véletlen.
Nyáron lement a cimborákkal és egy cabrióval a Balcsira. Könyörögtem, h vigyen magával, mert szabad végre a hétvégém és még soha nem láttam a Balatont sem… de nem lehetett, mert nem fértem volna el (dúsgazdagéknak tuti, h egy kulipintyója van csak a Balaton parton).
Otthon maradtam. Akkor már a szülők sem annyira szerették Mátét, sőt nem is nagyon engedték, h ott aludjon hétvégénként. Amikor hazamentem az első nyáron, Máté anyukájával egy kicsit leültünk beszélni, mindketten sírtunk, és meséltük, h mennyire megváltozott. Azt azért megjegyzem, h még egy olyan odaadó, gyerekének annyi fasságát elfogadó Anyát nem ismertem még. A mai napig tisztelettel gondolok rá. Szóval könnyes szemmel kérdezte meg, hogy miért vagyok egy ilyen ember mellett?
Miért nem megyek és leszek boldog, miért vagyok vele és szenvedek? Mondtam könnyes szemmel, h szeretem és kész.
Aztán minden egyre rosszabb lett. Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt.
Semmi nem volt neki jó. Nagy volt a fenekem a farmerban (172 cm, és 52 kiló voltam), nem volt elég jó a kaja amit főztem (nem magam akarom fényezni, de még nem volt ember, aki azt mondta, h nem, főzök jól), nagy az orrom, kicsi a mellem, rossz a hajam kiengedve, nem jó a smink, stb. Egyre többet veszekedtünk, ő egyre gyakrabban volt elérhetetlen, de ha érezte, h szakad a cérna, akkor mindig tett valami romantikust, és visszakúszott.
Felvettek az ELTÉre elsőre, elkezdtem újra sulizni.
Új arcok, új barátságok, stb. Persze neki senki sem volt szimpatikus. Jó éreztem végre magam. Nem voltam egyedül ebben a baromi nagy városban. Nem azt hallottam a fiúktól, h hű mekkora a segged, hanem bókokat mondtak, kedvesek voltak. Jó volt. Visszakaptam egy darabot az önbizalmamból.
Aztán hívtak bulizni. Nem mehettem, mert Máté nem engedte.
A barátok mondták, h ne legyek már papucs, ne engedjem, h irányítson.
Elmentem kb. 2X bulizni. Mindig azt mondta, h nem jön, mert mi nem tudunk együtt bulizni, sőt egyáltalán nem tud bulizni.
Aztán azon vettem észre magam, h 3 és fél év után kezdek felfigyelni más srácokra.
Annyira szerettem, h addig nem tűnt fel, hogy vannak rajta kívül más pasik is a földön. Szóval egyszercsak észrevettem, h nem csak Máté létezik. Ezt konkrétan egy csoporttársam segítségével sikerült elérni. Ő volt Ádám.
Ádám nagyon szerelmes lett belém, rengeteget lógtunk együtt, órákat beszéltünk, de nem lett semmi, mert a végén mégis Máté mellett döntöttem (közben újra érezte, h vékonyodik a cérna, így visszakönyörögte magát). Aztán jött a nyár. Elkezdtem diákmunkázni, ott is megismertem egy arácot, Danit, és vele is sokkal jobban éreztem magam, de uaz történt, mint az Ádám esetében. Azonban ezekután már annyira elfajultak a dolgok, hogy Máté egyszer hozzám is ütött, pontosabban lefejelt a Margitszigeten, a Viki előtt. Köztük természetesen továbbra is ment a szeretlek sms, amit mindig kimagyaráztak, én meg mindig bevettem. Én, hülye.
A nagy törés a negyedik évfordulónk után következett be, mikor a Máté elment Kolozsvárra bulizni, újra nélkülem és besokalltam.
Elementem hát én is a barátokkal, és ott láttam meg a Zsoltit.
Egyszerűen hihetetlen volt. Tüsi haj, gyönyörű szemek, szemüveg, kockás ing és olyan hang, h feláll a szőr a hátadon, annyira izgalmas.
Hajnalok hajnalán hazakísért a város másik végébe (mellesleg ő 3 saroknyira lakott a bulihelytől), buszoztunk, beszélgettünk, ölelkeztünk és egy forró csókkal elváltunk.
Egyszerűen megőrültem érte, és úgy éreztem, h ez a jel, h Mátéval már nem kell többé próbálni azt, ami nem megy. Szakítottam vele.
Baromi nehéz volt. És bedobta még azt is, h pedig azt akartam, h menjünk jövő héten gyűrűt venni. De nem érdekelt már ez sem, habár ez volt minden álmom.
Végül Zsolti soha nem lett igazán az enyém, de ő adta az utolsó lökést, ezért mindig hálás leszek neki.
A történet durvább része a fél évvel későbbi sztori volt, amikor hazautaztam, és a legjobb barátnőm elárulat a valódi okát annak, amiért Máté kiköltözött velem Pestre.
Kirabolta az otthoni gimink számtech termét, és ha nem hagyja el az országot, és apukája nem fizet soksok millió lejt a rendőrségnek még hónapokig, akkor lesittelik.
Ezt a teljes baráti kör, és mint később kiderült a szüleim baráti köre is tudta, de senki nem szólt egy szót sem.
Ezt a részét még a mai napig nem tudtam megemészteni. Megsemmisültem, amikor befejezte a barátnőm a történetet.
Tulajdonképpen a 4 évből egy volt őszinte, az összes többi hazugság.
Köszönöm, h végre kiírhattam magamból.
Az utolsó 100 komment: