Az első. A legelső.

A kép innen

Az első. A legelső, amikor az ember még szűz mindennemű csalódástól , hazugságtól, féltékenységtől és  bosszútól. Ilyenkor még minden egyes mozzanatról csak magasztosan és elfogultan tud beszélni.

Az általános iskola 8. s egyben utolsó évét nyomtuk. A fiú (legyen Kokszos, az enyhe félvér beütése miatt) már legalább egy fél éve próbálkozik mindenféle ürüggyel közelebb kerülni hozzám, persze én jobb szerettem a nehezebben megszerezhető pasikat jól meghódítani, aztán mikor elkérték a számomat (még csak vezetékes) gyerekesen megijedni, hogy úristen, mi van ha dugni akar. Iszkiri, balra el. (Úgy látszik olyan mély nyomot hagyhattak ezek a kis allűrjeim saját magamban, hogy végül csak 20 évesen vesztettem el…) Volt, hogy egyszerre három fiút sikerült befűznöm és a népszerűségem egyre csökkent a suliban, mert persze volt olyan lány aki szívesen hajtott volna „komolyabb” szándékkal az általam kiszemeltekre.

Eljött a ballagás. Sajnáltam, hogy itt kell hagynom minden jót és rosszat ami ide kötött. Már minden csokrot átvettem, már végig jártuk az egész nyomorult iskolát, már belepállottam a műszálas ünneplőbe és feltörte a cipő a lábamat és az ofő is megtartotta a maga utolsó papolását. Végre szétszéledhetünk, erre Kokszos mosolyogva jön felém. Egy szál virágot nyújt át. Beszélgetni kezdünk. Szinte kiürül az iskola mire mi is indulni készülünk. Még utoljára mosdóba el mindketten. Dolgom végeztével kijövök, kézmosás, és ahogy megfordulok, hirtelen elönt a forróság, az izgalomtól jéggé dermedten ám reflexszerűen mozgatva a nyelvemet hagyom, hogy bekapja az egész számat és faljon hosszú másodperceken keresztül. Bugyi sem maradt szárazon.

Hazakísér és közli a mozgólépcsőn, hogy „bár néha összekoccant a fogunk, de azért jól csókolok”. „Köszi” – gondoltam, legalább tudom mire kell legközelebb odafigyelni.

Két napi nem evés következett, lepörgettem magamban ezerszer a szituációt és csak áradoztam. Szerelmes lettem pont abba az emberbe, aki ellen annyit ellenkeztem magamban.

Randizgattunk többször. Kínos csendek, séták, smacizások. Egyszer csak meghív hozzájuk. Naháááát, nincsenek otthon a szülei. Azonnal leblokkoltam. Mászott volna a kis pattanásossá érett nyikhaj és ettől egyre gusztustalanabbnak éreztem a nyelvét a számban. Érezhető magabiztossággal próbált haladni a célja felé és küzdött, hogy minél több felületen érhessen a bőre az enyémhez. Emelgetett, hogy könnyebben „levehessen a lábamról”, pedig már akkoriban is idegesített, hogy az átlagnál magasabb és sportosabb, így biztos nehezebb is vagyok az átlagnál. Már vízszintesből, de valahogy kiküszködtem magam a karjai közül és éreztem, hogy a helyzet több mint ciki. Nem sokkal utána megjelenik a legjobb haverja. Ezt már végképp nem tudtam hova tenni. Ülünk hárman a kanapén, ketten arcunkon a be nem teljesült küszködéssel, egy pedig önelégült vigyorral az arcán és némi utalásokat intézve hozzánk, hogy akkor mikor szállhat be harmadiknak. Nem értettem én a jól nevelt, arisztokrata családból származó szűzkislány, hogy kerülhettem ekkora szutyokba. Még inkább nem, hogy hogy fogok ebből kimászni. Nem tudtam kit is utáljak jobban magamat, vagy azt a fiút aki ilyen helyzetbe hozott. Bizonyára rosszul vizsgáztam, mert csak a buszmegállóig lettem kikísérve.  Megalázva, de még mindig fülig szerelmesen távoztam a tett színhelyéről.

Újból keres és én megnyugszom, hogy akkor még kapok esélyt a kialakult helyzetet kicsit korrigálni. Újabb randit beszélünk meg. Megérkezem, enyhén késve. Izgulok, hogy vajon már elment, vagy rossz helyre és időpontra emlékszem? Megyek egy háztömböt, hátha. Messziről kiszúrom, hogy valaki van a megbeszélt helyen, de biztos, hogy az nem Kokszos. Közelebb érek… Basszus… Lepereg előttem, a múltkori kínos délután. Tudnom kellett volna, hogy nem teljesítettem és ez egyenlő a szakítással. De miért? Miért nem jött el, hogy személyesen szakítson? A „legjobb haver” támasztotta a követség falát és már megint az az önelégült arc. Sosem felejtem el:

Haver: Hellóóóó! –mondta vagányan a szemüvege mögül.

Én: Szia! Hát te? – pirultam elfele.

Haver: Én jöttem.

Én: Hogyhogy? Kokszos nem ér rá?

Haver: De. De én helyette jöttem.

Én teljesen furcsa tekintettel és kérdőn állok előtte.

Haver: Ő nem akart eljönni, de én ráérek. Érted már?

Értettem. Balra el…süllyedtem szégyenemben.