Régen volt ilyen levelünk, ami ennyire szomorú lenne egy darabig, majd azért mégis valamiféle megoldást ad. 39 évesen szakítani, amikor már eldőltek a dolgok, uhh

Sziasztok kedves szakítósok és együttlévők!

Okulásul szeretném az én történetemet megosztani veletek.Lehet, picit hosszú lesz, előre is elnézést érte.

Sosem gondoltam volna, hogy egy férfi azért hagy ott, mert nem akarok gyermeket. Nem tőle nem, egyáltalán nem.
Ugye milyen meglepő mindez? Hiszen általában a dolgok fordítva szoktak megesni, egy férfi nem akar és akkor a nő lelép.
Hogy a dolgot megértsétek, a hátteret kell megvilágítanom. A történetben a nevek és a szülőfalum nem valós, minden más hely, és a környezet igen.
Egyedüli gyereke voltam apámnak és édesanyámnak, akik elváltak - ez Magyarországon nem újdonság. Apám egy nagyvilági menő embernek hitte magát (nem volt az), de állandóan fűzte a nőket, anyám gyakorlatilag egyedül nevelt engem - hihetetlen nehézségek közepette. Nem tudom hallott-e valaki az olvasók közül Bér falucskáról (Nógrád), ami a nyolcvanas években nem volt éppen a Nagy Alma. Pontosabban alma volt mindenkinek, aki oda született. (Jelzem, nem ott történt, de a szomszéd megye hasonló nagyságú településén - végül is mindegy, a környezet a lényeg,)
Amikor felvettek a gimnáziumba, elhatároztam, hogy kitörök innen, kitörök a szürkeségből. Nagyon komolyan vettem a nyelvtanulást (akkor az orosz dívott, hát azt. Ennek ma nagyon nagy hasznát veszem!) Mire érettségire került a sor, már túl voltam az orosz középfokú vizsgán, majd felvettek Budapesten a Közgazdasági Egyetemre, ott jött a német. Később pedig a spanyol. Ma 43 éves vagyok, ezt a 3 nyelvet beszélem felsőfokon, az angolt konyhanyelven, de abban sem tudnak eladni.
Tehát a hátterem: kis falu, elvált szülők. Egyedül élek, sokat utazom (egy orosz nagyvállaltnak vagyok a nemzetközi képviselője Európában - itt köszön vissza az orosz!)
20 éves koromban adtam oda magam először egy férfinek anyám minden tiltakozása ellenére. 20 és 28 éves korom között sok kapcsolatom volt, de vigyáztam a függetlenségemre. 28 évesen kerültem oda ahhoz a céghez, ahol most dolgozom. E miatt az akkori párom elhagyott, tekintettel arra, hogy nem volt képes elviselni azt, hogy állandóan úton vagyok. Hol Moszkva, hol Madrid, hogy a távoli Irkutszk. (Jut eszembe, ez nem utazási oldal, de a Bajkál tó hihetetlen szépsége mindig vonzott oda. Aki tud, menjen el oda, nézze meg. A világ egyik legszebb helye! - Off) Azt mondta a fiú: "vagy ő, vagy a cég". A cég mellett döntöttem.
Ekkor világosult fel bennem, hogy ha ezt a munkát komolyan akarom végezni és szeretnék előbbre jutni (vesd össze: karrierista nő), akkor nekem "áldozatot" kell hoznom. Az egyedül töltött estéken sokszor eszembe jutott sanyarú gyerekkorom. Az újságokban sokszor olvastam, hogy a magyar anyák panaszkodnak, mennyire nehéz, mennyire nem tudják eltartani a gyermekeiket. Sosem értettem ezt, talán én vagyok túlságosan pragmatikus, hogy miért hoz a világra valaki 3 gyermeket, ha a takarója rövid hozzá? Na mindegy...
Tehát 28 éves koromban szakítottam, a cég lett a párom. Így ment ez 5 évig. A 60 hónap alatt tudtam anyagilag annyira megerősödni, függetlenné válni, hogy innentől kezdve tényleg a magam ura lehettem. Bevallom, tetszett ez az állapot, édesanyámat is tudtam segíteni, szóval, éltem, mint Marci Hevesen.
33 éves voltam, amikor szembe jött a Nagy Ő. Azt tudni kell, hogy én 182 cm magas vagyok, ez eleve behatárolta a lehetőségeket, mert magas sarkúban 188-190, ez alatti férfiak nem jöhettek nálam szóba. András (nevezzük így) majdnem 2 méteres barna szemű, fekete hajú úr volt. 40 éves volt ekkor. A fallabda teremben láttuk meg egymást - szerelem első ütésre? Na nem, egy ideig kerülgetett (de érdekes, mindig kedden járt oda, akárcsak én), majd félénk - már-már kisfiús - megszólítás (magamban jót nevettem), séta, hosszas udvarlás, vacsorák, az első külföldi út (szakmája lehetővé tette az ő viszonylagos függetlenségét is), elkezdtünk élni. Az első évben külön (hiszen mindkettőnknek biztos háttere volt), majd lassan azon vettem észre magam (és nem elleneztem), hogy a fogkeféje, a papucsa, a...... marad nálam. Tetszett a dolog. Ő 41 évesen még mindig agglegény volt (saját bevallása szerint nem találta meg az igazit), elkezdtük az életünket. Mind a ketten elég önzőek voltunk a szó igazi értelmében. De talán ezért is lehettünk meg jól együtt.
Pár hónapja lakott nálam, amikor az egyik este leültem vele a vacsora után, mert el szerettem volna mondani neki, hogy nem szeretnék gyermeket. Ezt ő valahol sejtette is, és - látszólag - sosem volt ellenére. Mondta, hogy ő sem. Utazzunk, lássunk világot, éljük az életünket - ez volt a válasza.
Csodálatos 4 év következett. Bejártuk a világot (a felsorolástól azért tekintek el, mert nem szeretném, ha a kommentek arról szólnának, hogy a burzsujok itt, meg ott, miközben sokan éheznek - ezt szoktam olvasni itt, bocsánat, akinek nem inge, ne vegye magára.) Mindekttőnk sikeres ember volt, megbecsült a munkájában. Ritka dolog ez manapság.
András 45 éves volt én 38, amikor az egyik este vacsorázni vitt el Pécsre. (Voltak ilyen őrültségeink, hogy felhívott délután, hogy elém jön, menjünk el Neszmélyre - kedvenc helyünk a hegyen a Hilltop - vagy Kaposvárra, vagy Debrecenbe, vagy Pécsre akár színházba, akár vacsorázni.)
Ő vezetett. A hosszú (2 órás) út alatt beszélni kezdett. Hogy ő 45 éves. Hogy ő úgy véli, mégis át kellene gondolni ezt a gyermek dolgot. (Ne feledjük, ekkor én 38 voltam.)
Tudtam, hogy a húga van a dolog mögött. A húga, aki három gyermeket egyedül nevelt és aki pontosan úgy járt, mint azok, akik nem tudják felmérni, hogy mivel jár 1, 2, 3 gyermek nevelése. András sokat segítette őket anyagilag. A húga engem nagyon nem szeretett, mert azt mondta (de legalább a szemembe mondta), hogy én rossz irányba viszem Andrást.
Na most, ha egy embernek 4 évig ezt duruzsolják a hallójáratába, előbb-utóbb leesik neki a kétforintos. András nagyon szerette a testvére gyerekeit, igazi pótapaként viselkedett velük - nekem sem volt velük semmi bajom, túl azon, hogy azt nem szerettem, amikor Andrást fejőstehénnek, vagy ATM-masinának használták.
Szóval, András előjött a farbával. Én meg nem szerettem volna. Érvek és ellenérvek ütköztek az országúton. Mire megérkeztünk Pécsre, már tudtam: ennek nem lesz jó vége.
András győzködött, hogy 38 évesen még simán, különféle nőket sorolt fel, akik 40 éves koruk felett szültek, meg, hogy mennyire jó ez, stb... Mintha nem is az a férfi ült volna velem szemben, akivel addig éltem. Ráztam a fejem. Sírtam. (Nem az étteremben, hazafelé a kocsiban.) Tiltakoztam. András ilyennel jött elő, hogy majd ha 70 éves leszek, ki fogja rám nyitni az ajtót, mintha a Nők Lapja családtanácsadó pszihológusa ült volna mellettem.
Már Budapesten jártunk, amikor elhangzott a bűvös mondat: "nézd, ha nem akarsz gyermeket, én elhagylak..."
Egy hetet adtam neki, hogy elköltözzön. Én addig elutaztam, munkám külföldre hívott.
Mire hazajöttem, üres volt a lakás (nélküle), de tudtam, ez így van jól. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Néha írt egy sms-t, hogy jól van, majd pár hónap után ezek is elmaradtak.
Az egyik reggel e-mailem érkezett a húgától. Benne szinte kéjesen közli velem a testvér, hogy András megismerkedett egy lánnyal, aki babát vár.
Nem érdekelt, hidegen hagyott. De aztán valami megmagyarázhatatlan féltékenység kezdett gyötörni. Ami később önmarcangolásba csapott át. Azon vettem észre magam, hogy féltékeny vagyok Andrásra, az új kedvesére. Meséltem mindezt a baráti körömben is. És ekkor az egyik barátnőm letette a kulcsot a kezembe.
"Figyelj Ildi - mondta. - Amiben te eddig éltél, az egy nagy cukormázas palota. Nagyon szép palota, nagyon jó az élet benne, kismillióan cserélnének veled. De kérlek, lépj ki onnan. Ébredj fel. Mindened megvan. Csak egy valami hiányzik az életedből - egy kisgyerek, akinek mindent átadhatsz."
Ez a mondat becsapott, mint a villám a mezőn álló magányos fába. Két napig bőgtem otthon. Sirattam az eddigi életem, Andrásom, mindent, amit eldobtam magamtól. 39 éves voltam ekkor. Esélyem a gyermekre?
...
Mára megnyugodtam. Már nem lehet saját babám. Férjhez mentem, s most intézzük (fél éve!) az örökbefogadási procedúrát - egy intézetből kapunk egy 1 éves kisfiút. Gyönyörű kisegyermek.. Van vele egy közös képem, ott készült, ahol ő van, az intézetben. A szüleiről semmit sem tudni. A képen - ezt mondják a barátnőim - ragyogok. Csak azt sajnálom, hogy édesanyám már nem láthatja őt - bennünket.
Mindezt azért írtam le nektek, hogy okuljatok belőle. Sosem késő a dolgokat újragondolni, sosem késő újra kezdeni. Én megtettem, de szerencsém is volt.
Sziasztok,
Ildikó