De nincs igaza senkinek, én nem két napig szeretek és főleg nem az igazit.

A kép innen

Kedves Szakítós és Olvasói!

A minap egy rajzfilm tanulságos párbeszéde ütötte meg a fülemet:

• Én mégis azt mondom, hogy jobb szerelmet elveszíteni, mint meg sem élni.

• És ez mit jelent? – kérdezte a másik.

• Azt, hogy a szerelem nagyon rossz dolog.

Evvel a rövid anekdotával egy igen hosszú és egyesek számára unalmas történetet szeretnék bevezetni. 24 éves, főiskolás srác vagyok (informatikus, azokkal meg ugye nem kezdünk…) aki életében először megtalálta a fent említett igaz szerelmet és el is veszítette röpke, gyönyörű másfél év után. Mikor eme blogot olvastam anno, mindig mosolyogtam, hogy nekem milyen szerencsém van és én sosem kerülök fel majd a szakítós „szégyenfalára”. Hát de, méghozzá hihetetlen fájdalmak árán. Minden esetre vártam három hónapot, mert nem akartam magamból hülyét csinálni avval, hogy felzaklatott levelet írok. De mindennek semmi haszna sem volt, zavarodva írom meg a történetet, mert a szerelem amit érzek ugyanúgy lángol és hiába próbálom elfelejteni a lányt. A sztori 2007 júniusában kezdődött, amikor egy meleg nap estéjén, ismerősöm kerti partiján megakadt némi bólé a torkomon a lánytól, aki folyamatos csacsogásával zavarta meg romantikámat az alkohollal. Bevallom nagyon imponált ahogy visszafogottan és mégis egyre intenzívebben utalt irántam fűződő vonzalmára. Ő volt Hajnal (természetesen fake név), aki mellett hirtelen tökéletesnek és egésznek éreztem magam. Egész éjszakán át beszélgettünk, de mindegy volt, hiszen abban a pillanatban ahogy első pillantását rám vetette, tudtam, hogy elvesztem. Egészen addig a nőkhöz való viszonyom igen sekélyesnek jobban mondva semmilyennek volt mondható. A lényeg, hogy bármi meglepő, addig se szerelem, se testiség nem jött szóba, bár pár barátnőm volt azért és plátói szerelmet is tápláltam két osztálytársam irányába is. Egyszerűen nem lettem beléjük szerelmes (a többinél pedig nem volt esélyem), így hibának tartottam volna ha bármi történik. A szerelmet nagyon hiányoltam az életemből, de a másik dologgal örülök, hogy eddig vártam. Lehet, bénának hat, de mint a tini lányok többsége én is valaki különlegesre vártam és nem bánom, hogy annak idején nemet mondtam pár lánynak, akiknek már nagyon viszketett… Tudom, töketlen barom vagyok, de én ilyen vagyok, érzelmek nélkül nem menne.

Lépjünk tovább a történetben, hirtelen szerelmes lettem egy lányba aki nőiesebb és szebb volt mint bárki addig, csak a kora. Merthogy 17-ről indultunk, mígnem fél év után bevallotta, hogy csak 15! Nem mondom, nagyon kibuktam, mert már a 17 is nagyon kevésnek hatott, a lila köd ellenére két hétig hezitáltam mire összejöttünk. Így derült fény arra, hogy az addig totálisan pesszimista és realista énem mennyire is naiv, jó szándékú, optimista és hiszékeny, magyarán mennyire hülye is vagyok J)). De immár elfogadtam, nincs mit tenni, mindenkiből a legjobbat nézem ki. Szóval egészen addig tökéletes egyetértésben és nagy szerelemben teltek a napok, mígnem az őszinte kapcsolatnak hitt álmom kettétört. Hajnal kérlelt, hogy ne szakítsak vele. Tényleg nagyon szerettem, nem tudtam tőle elszakadni, így megkértem, hogy mutasson be a szüleinek és ha ők áldásukat adják, akkor jó. Mondanom sem kell, hogy a szülei imádtak, nagyon kedvesek voltak, édesanyjával sokat telefonálgattam, mindig hívott, még szakítás után is. Édesapja kábé második alkalommal már odavolt. Sokat segített, hogy alapvetően – édesanyja szavaival élve – avíttas bájom és megnyerő udvariasságom mellé a kutyákat is szeretem (nekik három is van).

Ezek után folytatódott a nagy szerelem az én szőke Hajnalommal. Mindent meg tudtunk beszélni és immár teljesen őszinte kapcsolatot hoztunk létre. Suli után, szombatokon, ünnepnapokon… mindegy, csak vele! Okos volt, szép, tehetséges és ami a legfontosabb: szeretett. Órákig tudtunk beszélgeti az élet legkülönbözőbb dolgairól, érzelmekről és a filozofikus töltetű témákat sem hurrogta le. Lelke volt, nem úgy mint a korabéli csitriknek, akiknek a legfőbb gondjuk a hajuk színe. Még a tetmes korkülönbség sem számított mivel én örök bolond vagyok, Ő meg igencsak felnőttes.

Idővel persze megváltoztak a dolgok, de főleg benne mint bennem. Szellemileg és érzelmileg is fejlődött, kezdtek kiütközni a különbségek. Alapvetően karakán, akaratos és önző lány volt és ahogy egy év után kezdett szerelme lanyhulni, elmondása szerint idegesítette ami vagyok. Ennek ellenére csak és kizárólag telefonon veszekedtünk, egyszer volt komolyabb összetűzés szilveszterkor és akkor is már a felgyülemlett feszültség és egy-két sör miatt. Akkor elég rosszul viselkedtem, ordítottam vele és földhöz vágtam egy dobozos sopronit. Később mondta, hogy attól félt megütöm. Pedig tudnia kell, hogy sose tenném és ezúton üzenem még egyszer; nagyon sajnálom. Sose akartalak bántani, hiszen nem is vagyok olyan típus. Idén februárban egy telefonos civakodás után személyesen bejelentette, hogy már nem szeret és vége. A keresztanyja jött el Angliából, amit kábé kétévente egyszer tett meg, én meg úgy döntöttem, hogy nem kellek oda, nem illik ilyenkor zavarnom. Ez totál kiakasztotta, bár mindig csak utólag ment a hiszti, akkor nem mondta a szemembe (jobban mondva a telefonba). Persze a dolog fordítva volt a legrosszabb, ha bármit kértem tőle, azt elvből nem tette meg, direkt keresett valami indokot. Engem sem kellett félteni, általában addig beszéltem amíg a saját javamra nem sikerült fordítanom a dolgokat, viszont beláttam még ezt is és a végén mindig bocsánatot is kértem. Hajnal nem tette, mert ha nem érzi úgy, akkor annak nincs is jelentősége. Egy idő után azért úgy éreztük mindketten, hogy akaratlanul is bántjuk egymást megjegyzésekkel és végül ez vezetett számára ehhez a döntéshez. Kimondta hát: nem kell neki se a szerelmem, se a barátságom. Két hétig csak ültem és sírtam, mint egy óvódás, reménykedve a visszatérésében. Telefonban könyörögtem neki, mire csak annyit mondott, hogy ne terrorizáljam érzelmileg : ((((((((( Alig alszom azóta is, hiába kötöm le magam, kitölti minden gondolatom ahogy előtte is. Hiányzik nagyon, kérte, hogy ne keressem soha többé, Ő ezt az egészet már lezárta. Hiába minden, összetörtem, céljaim már nincsenek, a munkahelyről kirúgtak, a diplomamunkám nem érdekel. Nem bírta elviselni, hogy nem vagyok törtető és ambiciózus és végül igaza is lett. Haragudni akarok rá, de nem tudok. Megmondta nekem, hogy nem tudja örökké tart-e szerelme, hisz fiatal. Korrektül elém állt szakításkor.

Eltelt három hónap, de a szerelmem iránta még erősödött is, újból megremeg a gyomrom ha mobilon keresnek. Hátha Ő az. Ha e-mailt kapok, vagy ha msn-re ritkán felnézek… Mind hiú remény. Annyi minden van ami hozzá köt és most mindez semmivé foszlott. Édesanyja bíztatott, hogy jobb lesz, elfelejtem majd Hajnalt és boldog leszek. De nincs igaza senkinek, én nem két napig szeretek és főleg nem az igazit. Rengeteg dolgot még le akartam írni, de gondolom a kommentelőket ez már nem érdekli. Lehet szidni engem, hiszen én vagyok barom, tudom jól, hiszen nagyon fiatal volt és szeszélyes. De ne írjátok, hogy majd lesz más, mert azóta ha nőre nézek lelkiismeret furdalásom lesz. Pedig megpróbáltam felégetni magam után minden hidat.

Tesco nem volt, óvszert használtunk, szinte mindig Ő vette, a szex hihetetlen jó volt(16 évesen feküdtünk le először). Katona nem voltam, mert nem hívtak be szellemi felmérésre és emiatt meg is sértődtem, ráadásul akkor meg is szűnt a sorkötelesség (a gimiben az egy évvel fiatalabb osztálytársaimat sorra hívták be). Quimby koncerten voltunk, megtanított korcsolyázni és értékelni a szépirodalmat. A mai napig nem bánom, hogy minden hónap 29-én virággal vagy más ajándékkal leptem meg hónapforduló alkalmából, hogy ennyire közel engedtem magamhoz. Csak azt bánom, hogy ezentúl nem tudok majd földi angyalként nézni a nőkre, hisz ők is csak önző, önimádó, szexéhes lényei a világnak mint a férfiak, csak a férfiak ezt őszintén vállalják is. Tanulság? Csak azt szeresd aki jobban szeret mint önmagát és ha a pasid sír előtted akkor szeret.