Sziasztok kedves Mindenki!

Rendhagyó módon és komolyan segítségeteket szeretném kérni a történetemmel vagy inkább történeteimmel kapcsolatban, mivel úgy érzem, hogy a magánéletemben valami kezd nagyon rossz felé menni. Nagyon örülnék, ha pár hasznos tanáccsal tudnátok segíteni, vagy aki esetleg hasonló cipőben jár, az megosztaná élményeit velem, mivel sokat segítene, ha látnám a „kiutat” a helyzetből. Szeretném kérni a „vicces” kommentezőket és „elsőzőket”, hogy ha lehet, ezúttal próbáljanak meg komolyan, tanácsokkal segíteni, mert nekem ez nem olyan vicces, bár örülnék, ha nem így lenne.

A szituáció tehát a következő. Adott egy 30-as férfi, rendezett családi háttérrel, anyagi biztonsággal és koránál fogva már némi „tapasztalattal” a háta mögött – a szexualitás és a párkapcsolatok terén. Ez lennék én. Nem „egy barátom” meg nem egy „ismerősöm mesélte”, hanem én magam. Ennyi idősen sok kollégám és barátom már családalapítást tervez vagy talán az első pár lépésen túl is van, lurkók szaladgálnak a kertben, de legalábbis anyuka hasa már sokuknál szépen gömbölyödik, vagy legalábbis tervez gömbölyödni.

Sajnos az én esetemben nincs anyuka, akinek gömbölyödne a hasa. És ez az, ami egyre jobban aggaszt, meg is mondom miért…

Párkapcsolati (szexuális) életem teljesen normálisan kábé 15 éve indult, természetesen megvoltak a szokásos „kamasz kapcsolatok”, „kicsapongások”, stb. Tudjátok biztosan ti is voltatok (vagytok) 20 évesek. Az elmúlt években csak komoly(nak) látszó kapcsolataim voltak 2-4 éves hosszúságokban, de mindegyiknek vége lett. Mindegyik kapcsolat egy idő után kihűlt, a vágy elmúlt, a közös beszélgetések beszürkültek kihalt belőlük az, amiért az ember belemegy. Tudjátok, biztos ismeritek az érzést, amikor éjszaka várod az SMS-t, meg a világ végére is elé mész 5 percért… És ez minden kapcsolatomban elmúlt és szakítás lett a vége valamilyen formában.

Most is egy kapcsolatban vagyok 2 éve. Hatalmas tűzzel indult, külföldi utakat mondtam le és tárgyalásokat tettem odébb, éjszakákon át SMS-t vártam, hosszú perceket, mit perceket, órákat beszéltem telefonon. A két év azonban eltelt és összefutottam egy ismerős lánnyal, akivel bizony most (és először) olyan közel kerültünk egymáshoz, mint az elmúlt években nem.

Nem, most itt nem az lesz a 1000000 Forintos kérdés, hogy hogyan szakítsak és jöjjek össze az „új” lánnyal, hanem az, hogy megijedtem. Megijedtem, mert ismét érzem, hogy a jelenlegi kapcsolatból kihalt a tűz. 1-2 hónapja már előbújt ez az érzés, de próbáltam elhessegetni, ajándékot vittem, figyelmes voltam, próbáltam elhitetni magammal, hogy most ennek nem lesz vége, így 30 felé vége a butaságoknak, megtaláltam az igazit. Most pedig, hogy „B” barátnővel közelebbről is „összeismerkedtem” sajnos gigászi erővel tört a felszínre az a kínzó érzés, hogy bizony, amit 1-2 hónapja érzek (vagy inkább nem érzek) az a szerelem hiánya. Ismételném, hogy nem „B” barátnő a problémák forrása, hanem az, hogy rájöttem (ráébresztett): nem vagyok szerelmes már, hiába próbálom/próbáltam hitegetni magam. „B” barátnő a későbbiekben - mint partner - szinte biztosan nem jön szóba, de a vele való „ismerkedésem” elsöpörte azt a visszatartó erőt, ami a szerelem hiányának érzését elfojtani próbálta bennem. (Itt megjegyezném – megelőzve a gonosz megjegyzéseket – hogy természetesen férfi vagyok, tehát „B” barátnőre is nyilván „nőként” gondolok, de hosszútávon gyakorlatilag nem PARTNER és nem PÁR nekem.)

És most itt ülök, erősen vegyes, de alapvetően rettenetesen kínzó érzelmekkel, mert nem látom a kiutat. Tisztában vagyok vele, hogy a lelkiismeretemmel nehéz lesz elszámolni (hiszen ne kerteljünk, jelenlegi barátnőm bizalmát kijátszottam), de nem ettől félek a legjobban. Hanem – és akkor jöjjön az egymillás kérdés -, hogy ez hova vezet? Mit rontok el, hogy az elmúlt évtized során nem tudok tartós kapcsolatban maradni? Miért veszik ki mindegyikből a tűz pár év után és miért nem jutok oda, hogy nekem is kis lurkók rohangáljanak az udvarban vagy legalábbis komolyan azt tervezzem, hogy rohangálni fognak, és mi kézen fogva mosolygunk anyukával? Miért tud más évekig – évtizedekig – egy életen át kapcsolatban maradni és nekem miért esnek szét a kapcsolataim pár évente, amikor mindig azt hiszem, hogy „na majd most?”. Szeretném leszögezni, hogy korrekt ember vagyok, szándékosan nem keresem a „bajt” és mindig igyekszem egy kapcsolatban megfelelően részt venni, kedveskedni, takarítani, stb. És mégis, mindig ide jut a dolog: eltelik pár kellemes év és rájövök, hogy számomra „kiürült” a kapcsolat.

Lehet persze mondani, hogy nem találtam meg az igazit, de ebben sajnos nem hiszek már. A többi ember miért találta már meg ennyi idősen? Őket mi tartja össze olyan hosszú ideig?

Sajnos most nagyon el vagyok keseredve, mert komolyan előretört abbéli félelmem, hogy egyszerűen valami baj van velem és képtelen vagyok valakit kitartóan, hosszú ideig szeretni. Nem szeretném 2-3-4 éves szakaszokban leélni az életemet, majd egyedül megöregedni és arra gondolni, hogy miért nem sikerült nekem, amikor annyi mindenkinek igen…

Üdvözlettel,

harminciksz