Családi dráma, nehéz mit mondani.

Kedves Szakítós!

Blogodat olvasgatva jutottam arra az elhatározásra, hogy a saját történetem is érdemes lehet a blogközönség figyelmére, így azt megosztanám velük.

A történet tiniszerelemnek indult. Amikor megismerkedtünk én 14 ő 16 meg egy kicsi. Már jó néhány évet lehúztunk egymás mellett anélkül, hogy az ilyenkor szokásos megcsalós, kibékülős- szakítós események lezajlottak volna. Bár valószínű, hogy ha más miatt nem is, de eme furcsa körülmény okot adhatott volna némi gyanakvásra. Mi (én legalábbis, mert hogy ő mit gondol/gondolt a mai napig nem tudom) úgy gondoltuk, hogy érettebbek vagyunk bárki másnál, hát házasodjunk össze, ha már úgy is becsúszott egy baba. Ekkor én 18 ő 20.

Ó, tudom. Életem leghülyébb döntése, mert nem voltam/tunk elég tapasztaltak stb. ehhez a döntéshez, meg fiatalság bohóság, de akkor tényleg úgy éreztem, hogy semmi nincs elhamarkodva. Közben közösen vállalkozunk, van pénzünk, házunk mindenünk. A gyerek megszületése sem okozott problémát, büszkék voltunk, jól éreztük magunkat.

Első gyermekünk születését követően viszonylag gyorsan bevállaltunk még egyet. Így már 4 tagú kis családban éldegéltünk. Mielőtt bárki is azt mondaná, hogy de hol volt a buli meg a szórakozás, azt kell mondjam, hogy én nem éreztem úgy, hogy bármi is hiányozna, hiszen hétvégente mindig voltunk valahol. Persze a nagyik sokat segítettek, hogy el tudjunk menni.

Aztán teltek múltak az évek, a pénz egyre több a kisfiam iskolás lett, majd úgy döntöttünk, hogy jobb volna egy nagyobb városba költözni, hiszen ott sokkal több lehetőség van, a vállalkozás bővíthető, így még stabilabb alapokon fogunk állni.

Nagyszülőktől sikerült teljesen függetlenedni, mivel az új városban se rokon, se barát, se ismerős, leszámítva egy tanfolyami csoporttársamat, akivel elég közeli kapcsolatot tartottam fenn.

Szóval nem volt egyszerű, de mámorító volt, hogy 27 évesen egyedül gondoskodunk 2 gyerekről, a városi viszonylatban is elismert vállalkozásról, meg napi szinten 6 alkalmazottról. Úgy éreztem sokat vagyunk együtt, hétvégente már nem ketten a férjemmel, hanem négyesben jártunk el –persze nem éjszakázni- tehát családi program keretében.

Közben úgy gondoltam, most már mindenünk meg van, ami kell, hát jöhet az önfejlesztés, így beiratkoztam egy egyetemre. Épp negyedéves vagyok, amikor a férjem elkezd furcsán viselkedni. Á, gyorsan kiűzöm a fejemből a gondolatot. Csak a sok stressz miatt nyilván, hiszen akkor egy újabb nagyvárosban is telephelyet nyitottunk. Nincs semmi gond. Decemberben már rendesen magam alatt vagyok, totál depressziósan fekszem csak az ágyban, kiszállni se tudok. A férjemnek szinte minden nap Pesten van tárgyalása, ami olyan sokáig tart, hogy kénytelen fennaludni.

Én meg, mint egy halott fekszem az ágyban és azon rágódom, hogy szegénynek majd meg kell szakadnia a sok munkában, én meg még a depressziómmal is terhelem. Azt gondolom, jobb lenne meghalni, akkor mindenkinek könnyebb lenne. Aztán kicsit sikerül összeszednem magam, hiszen nyakamon a vizsgaidőszak. Közben az elmúlt 14 évben egyszer sem felejtettük el a házassági évfordulónkat megünnepelni, de idén elmaradt. Úgy éreztem, hogy ennyi év után nem is lényeges, meg persze, hogy elfelejtette, amikor annyit dolgozik.

Aztán egyik nap, azzal jön haza, hogy céges buliba megy, ahol szeretne inni, így fenn alszik. Először nem kértem, hogy mégis jöjjön haza, hanem békésen tudomásul vettem. De annyira kezdett valami belülről nyomasztani, hogy sírva kértem, tegye meg értem, hogy mégis haza jön. Persze nem tehette, mert már tutira ígérte, hogy ott lesz. Értsem meg. Aztán már az üzeneteimre sem válaszolt. Persze másnap akkora volt a lelkiismeret-furdalása, hogy be kellett vallania, hogy pár hete jár egy lányhoz, így nem szállodában, hanem nála aludt.

Na, ekkor gyógyultam ki a depresszióból. Kb. 2 perc alatt elmúlt.

Most ott tartunk, hogy válunk. A gyerekekkel nem igen tartja a kapcsolatot, ha csak azt nem nevezzük annak, hogy két hetente szombaton fél napra elviszi őket valamilyen céges rendezvényre, ahol két szó annyit sem vált velük. Ugyan még a saját házunkban lakunk, de nem végleg. A válóperünk odáig fajult, hogy az anyósom nyomására az összes vagyonunkat eltünteti a bíróság elől, így most kénytelen vagyok azon lamentálni, hogy hol fogunk lakni a gyerekekkel és miből fogunk megélni. Kocsit, pénzt, a vállalkozást mindent elvet tőlem. Ellenben havonta ad valamennyit, hogy enni azért legyen mit.

Ha valakinek van ötlete esetleg megoszthatná velem, hogy mit válasszak. Menjek el a városban nettó 80.000 ft-ért dolgozni, ami elég lenne albérletre meg rezsire és hagyjam az egyetemet –most leszek végzős-, vagy csináljam végig a sulit és ha meg van a diplomám talán jobb munkalehetőségem lesz. Kétségeim vannak, mivel jogász leszek. De lehet, hogy a kishitűségem oka, a rohadt nagy pofára esés.

Soha nem gondoltam, hogy a gyerekeim apja egyszer majd azt mondja, hogy úgy is találok valakit, aki majd eltartja őket.