Én költő vagyok és harcos. Ő álmodozó és katona. Majdnem passzolni
tudott volna. Majdnem.
Sziasztok! Muszáj megírnom újra és újra, ugyanazt. A szakítást. A Vele
való szakítást. Ami mindenhová visszavezethető, csak ahhoz nem, mit
akartam. Pedig én mondtam ki. De csak azért, mert nem volt más
választásom.
Meg tudnám írni még ezerszer, és az sem lenne elég a feldolgozásához.
Az a sok boldog együtt töltött időszeletke, az a sok érzés és energia,
amiért élni érdemes, az a sok pillanat, amikor nincs több kérdés, mert
ott vagy és az vagy, ahol akarsz és aki akarsz lenni. Mert megtaláltad
azt, akivel mindent meg akarsz osztani.
Olyan sok szép dolog van az életben. De megosztani nem tudom már vele,
mert elhagyott. Volt rá oka, vitatkozni sem tudnék vele: ott volt az
élete. Minden, amiben tudott és megtanult élni úgy, hogy elégedett
lehetett benne.
A lelkünk összegabalyodott, az életünk viszont külön mederben haladt.
Álmodoztunk, milyen volna együtt. Feszegettük a határokat, de azok túl
élesek voltak.
Én költő vagyok és harcos. Ő álmodozó és katona. Majdnem passzolni
tudott volna. Majdnem.
Nem derült ki, mi nem működik köztünk, nem derülhetett ki, mert minden
olyan volt, amilyennek megálmodtuk. De nem mertük elhinni, hogy ez így
is maradt volna a hétköznapokban is, és azt végképp nem mertük
elhinni, hogy a veszteségek, amik értek volna bennünket, túlléphetőek
lettek volna. Ezért aztán ki sem próbáltuk. Mert meg voltak a
hétköznapjaink, a kellemes otthon és a közeli személyek a
mindennapokban, olyanok, akik a biztonságos hátteret nyújtották
mindkettőnknek, külön-külön. És azok nem Mi voltunk.
Nem lehet méltósággal viselni a helyzetet, amikor az a valaki, akihez
tartozol, máshová tér haza, nem hozzád.
Végig, amíg szerettük egymást, azt hittem, az életről tudok meg valami
újat. De végül kiderült, csak magamról tudtam meg. Azt, hogy miről
álmodom, és azt is, milyen erővel tudom álmodni azt, amit akarok, és
élni benne.
Van pár tanulság. Korábban levontam már a párkapcsolataim során, és
azt hittem, erre most nem tudom alkalmazni. Aztán most mégis, erre is
igaznak vélem:
Az, ahogyan valaki beszél egy elrontott kapcsolatában a párjáról,
amikért hibáztatja azt, a hibák, amiket felsorol, hogy a másik
elkövetett; a jellemvonások, amiket vádlóan a másikra mond, ezek
mind-mind annak az embernek a hibái és tulajdonságai, aki mondja. Nem
a másiké, vagy legalábbis nem csak.
És még egy tanulság. Mindegy, mennyi tapasztalatod van, milyen tisztán
látsz, mennyire vagy jó abban, hogy megítéld a dolgokat kívülről:
semmi nem számít, ha szerelmes vagy. Mindent felülír a vágyott
boldogság, teljesség.
És hogy soha, soha ne kezdj olyannal, aki nem független. Akkor sem, ha
senki nem ér a nyomába, ha egészen kivételes, ha egymásnak vagytok
teremtve, úgy sem, soha, soha ne menj bele ilyen kapcsolatba.
És az utolsó tanulság az: mindegy, mit javasol, tanácsol bárki, akinek
szól, az nem veszi hasznát úgysem. Mert nem tudunk tanulni. Aki
szerelmes, az magára utalttá válik, és ami még rosszabb, a másikra
utalttá, és minden, minden hülyeséget meg fog csinálni vakon.
És ha tiltakozol ez ellen, az nem azért van, mert te olyan okos vagy.
Egyetlen oka van: még nem voltál annyira szerelmes, amennyire tudnál.
És, ha egyszer össze volt kötve két ember így, az mindig megmarad.
Ő nagyon sokat bántott engem. Születésnapomon a fejemhez vágott olyan
dolgokat, amik hallatán megállt bennem az ütő, annyira igazságtalan és
ronda dolgok voltak. Eszébe sem jutott, hogy épp gratulálnia kellene.
Soha nem kért elnézést érte. Mégsem számít, szerettem, és ma is
szeretem.
Én nem bántottam őt, de csak mert tudtam, hogy az semmi jóhoz nem
vezet. De gondoltam róla annyi rosszat, hogy az nem tesz méltóvá arra,
hogy azt mondja rólam bárki, jó vagyok, vagy akár korrekt.
Kvittek vagyunk. Vagyis, voltunk. Egészen addig, amíg azt nem mondta,
küzdjünk egymásért, és miután én mindent feladtam és küzdöttem,
fogadalmunk szerint, ő visszavonult és semmit nem tett meg értünk,
értem.
Aztán el is mondta, nem tud értünk tenni, nem én vagyok az otthona, és
nem is leszek soha.
De ezt túl későn mondta. Olyan későn, amit nem lehet megbocsátani
nagylelkűen. Túl sok időt, energiát és reményt vett el tőlem.
Soha nem tudom már feladni azt, ami köztünk volt. Új életet kezdeni,
új célokkal, azt lehet, és megy is. De nélküle vagyok, és ez már
mindig így lesz. Relatív depriváció. Így mondják.
Lehet, hogy vele nem lehettem volna teljesen boldog. Lehet, hogy
nélküle teljesen boldog tudok lenni majd. Mégis a boldogtalanságot
választottam volna vele, mint a boldogságot nélküle. De nem adta erre
meg az esélyt. Nem én választottam. Lehet, hogy egyszer majd
megköszönöm neki.
Az ölelkezős szakítás utáni végső sms, amit nem küldtem el neki, de
csak mert mindegy volt már minden, ez volt (lett volna): "De egy hülye
vagy szerelmem! Hát ilyen nincs több neked, mint én. Nélkülem fogsz
elpusztulni? Tök ciki."
Muszáj utószót írnom, hogy mégiscsak legyen oka a kommentelőknek
mocskokat szórni. Mert végül is, az tényleg kell. Nem tudom miért,
csak látom, így van.
Én egy mocskos, alávaló szerető vagyok. Olyan, aki ha nem is startolt
rá, de engedett valakinek, aki nős volt, mert beleszeretett. Aki nem
tudott nemet mondani, amikor kellett volna, mert szerelmes lett és
elhitte Shakespeare-nek, hogy tényleg a szerelem van a halál előtt,
ami mindenen túlnő. Egy mocskos szerető, aki képes sajnáltatni magát,
ha nem is szándékosan. Egy utolsó szajha, aki igazán szeretett
valakit, akit nem kellett volna. És aki még most is szereti. Egy hülye
álmodozó. Aki majdnem tönkretett egy családot.
Az utolsó 100 komment: