A poszt végén szabályok, pontba szedve, imádjuk!

A kép innen

Mindenki ismeri a viccet, hogy a nő, mint a hurrikán... mikor jön forró és nedves, mikor megy, viszi a házat meg a kocsit.

Kezdeném én is a szokásos formasággal, miszerint szinte naponta olvasom a sztorikat, hol viccesebb, hol kevésbé vicces befejezéssel. Ezek motiváltak arra, hogy én is megosszam veletek bár csak 1,5 évig tartó, de rövidnek nem mondható élményem.

Az én történetem inkább a kevésbé vicces kategóriába tartózik, de tanulság lesz bőven.

Tehát adott vagyok ugye a történetben Én (nevezzünk Bencének) 24 éves és a másik fél (nevezzük Fanninak) 25 éves.
A "kaland" 2006 telén kezdődött, mikor is az életem abból állt, hogy a haverokkal lógtam, dolgoztam, és amikor csak lehetett a pókerasztal előtt ültem (ez lesz a lényeges a 3 közül).
Volt mindig egy szinte állandó társaság, akikkel leültünk játszani (igen most jön a de), de egyszer úgy alakult, hogy kevesen lettünk, ezért lett szólva 2 új embernek (egy srác és a barátnője). Itt lépett be először az életembe Fanni. Nem nagyon akarom ecsetelni a külsejét, azt úgyis megtette annak idején más, legyen elég annyi hogy széplány volt (valószínűleg most is az, én már rég nem láttam).
Mivel én nem voltam, nem vagyok és szerintem már nem is leszek egy Don Zsuan :) ezért nem is gondoltam semmi komolyabb ismerkedésre, meg hát ugye barátja is volt. Rosszul gondoltam :), eleinte még csak a pókeres időpontokat egyeztettük telefonon SMS formájában, később már igaz az Ő kezdeményezésével egyre többet tudtunk meg a másikról, végül csak azért és akkor jártunk kártyázni, hogy lássuk a másikat.
Egyszer még a telefonomat is feltöltötte pénzzel mikor azzal vicceltem neki, hogy nem tudok neki visszaírni.

Az hogy az akkori barátjával milyen kapcsolatba voltak szerintem nem ide tartozik, annyira nem is fontos, legyen annyi elég hogy nem volt boldog. De nekem a buta fejemmel itt még nem esett le, hogy velem szeretne az lenni.

Következett 2006 decembere, egyre több szemezéssel, SMS-el és telefonos beszélgetéssel (persze csak titokban). Szilveszterkor pedig nem fogjátok kitalálni, hogy mit csináltunk (aki a kártyára tippelt nyert) egész estés kártyaparti a haverokkal és természetesen az SMS partneremmel, ill. a barátjával.
Kb. éjfél lehetett mikor indultak volna tovább a barátjával, aki már a kocsiban várt, mert Ő közben megunta és úgy jött vissza a Fanniért.
Fanni mikor indult volna lefele (padlástéren játszottunk) rám nézett és bár szerintem csak magába gondolta, de kicsúszott a száján a "Nem kísérsz le?" mondat, amit állítása szerint nem hallott senki, de csak az nem hallotta, meg aki nem akarta.
Utána mentem, mert láttam, rajta hogy rossz kedve van, mert igazából Ő nem is akart elmenni innen.
Útközben és lent is próbáltam picit vigasztalni, míg felöltözött, részben sikerült is talán. Ahogy lépett volna ki az ajtón visszafordult, én átöleltem, erre Ő megcsókolt.
Erre mondhatnám azt, hogy számítottam rá, de az nem lenne igaz. Miután én utána köpni-nyelni nem tudtam, megfogta a kezem majd elment.
Természetesen utána már nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy mi lehet vele sokat nem kellett aludnom, ráadásul hajnalban még a szüleimet is el kellett hoznom a bálból.
Az ezt követő napok nagyon gyorsan teltek, sokat beszéltünk, majd elmentem érte a munkahelyére, amikor közölte velem, hogy szakít a barátjával.
Bennem csak ekkor tudatosult, hogy most akkor lett egy barátnőm, vagy Fanni talált egy új fiút maga mellé (ahogy szimpatikusabb).

A hivatalos kezdet (nálam a dátumok fontosak "voltak") 2007. jan. 6.-a
De hívhatnám úgy is, hogy életem legszebb évének kezdete.
Februárban Valentinra gyűrű és alkalmanként virághegyek, rózsaszirommal és gyertyával teli szoba.
Útolag mondjuk rájöttem, hogy túl sokat adtam neki a kapcsolat elején és ezt később nagyon már nem lehetett überelni (de lehet, én látom rosszul)
Majd utána nem sokkal összeköltözés a szüleimnél. Ez az elején jó ötletnek tűnt, de hosszútávon nem ajánlanám senkinek, én utáltam, hogy mindig választanom kellett, hogy kinek adjak igazat a kisebb vitáknál közte és az anyukám között. Mi egymással sose vitatkozzunk, vagy Ő engedett vagy én, szóval minden passzolt köztünk.
Rengeteget voltunk együtt, mondhatni le se szálltunk egymásról, én egyre kevesebbet voltam a haverokkal, majd már egyel talán nem (egy újabb hiba nálam). Neki nem igazán voltak barátai, szóval Ő nem mondott le semmiről hogy velem lehessen.
A szüleit sokszor látogattuk mivel egyke volt és sokszor látni akarták. Nagyon megszerettem őket, bár mióta külön vagyunk, nagyon ritkán látogatom őket.
A nyáron, sok helyen megfordultunk, bejártuk fél Magyarországot.
Mondhatnám úgy is, hogy mellette szinte repült az idő, ahogy én is a fellegekben.
Így érkezett el 2008 nyara, egyre több és komolyabb tervvel.
Esküvő tervezése, bár leánykérés nem volt, ill. csak a szülőktől kértem el, gondolta spóroljuk meg az eljegyzési gyűrűt.
Hosszabb keresgélés után autóvásárlás (életem első autója), házvásárlás, ami túl nagy falat volt, helyette lakáskeresés, de a bank „szerencsére” nem adott annyi kölcsönt. Végül kiegyeztünk egy albérletben, mert a családi házból már mindenáron menekülni akart, de odáig már nem jutottunk el hogy be is költözzünk. Hogy miért?

Életem legjobb évét életem legrosszabb nyara követte.
Én új munkahelyre kerültem, hogy több pénzünk legyen (egy festéket áruló cég egyik alkalmazottja lettem). Ez egyben jó is volt, mert még többet lehetünk együtt, de rosszabb is, mert a munkahely mind testileg mind lelkileg kifárasztott.
A fentebb említett nem létező barátai hirtelen annyira megszaporodtak, hogy hirtelen már meg se tudtam számolni őket.
Ennek az elején még örültem is (ÉN ÁLLAT) mert így adódott picit több pihenés a munka után.
Aztán azok a haverok egyre többször hívták egy-egy balatoni céges üdülésre a hétvégéken, ahova persze csak a cégből mehetnek (meg még páran mások). Jól van, had menjen, én addig is pihenek otthon. Régen nagy számítógép őrült voltam és ekkor újra rám tört a mániám, így kellemesen elfoglaltam magam, míg távol volt.
Na, ez így ment már több hete, aztán mikor már hétköznapokon is voltak azok a céges bulik és ráadásául nem is ért haza a megbeszélt időpontra, hanem csak 2-3 órával később (itt teszem hozzá én 1x csináltam ilyet, annak is prédikáció lett a vége).
Ekkor éreztem elérkezetnek az idejét, hogy számon kérjem tőle a külön töltött hétvégéket.
Amiben, mint később kiderült én voltam a hibás, mert nem voltak olyan közös barátaink, akikkel el lehetett volna menni valahova (könyörgöm hisz miatta nem voltak barátaim). Mondta, hogy aludjunk rá egyet és majd holnap megbeszéljük, de én mindenképp tisztázni akartam, hogy hányadán is állunk egymással. A vége az lett, hogy az éjszaka kellős közepén fogta magát és elment (egy könnycsepp nélkül). Mondhatni az első vitánk egyben az utolsó is volt.
Ez után elkövettem azt a hibát, hogy pár órára rá fogtam magam és utána mentem.
Most aki azt hinné, hogy hazament a szüleihez hogy elsírja, a bánatát nekik el kell, hogy keserítsem, mert Ő a céges barátokat részesítette előnyben, egy másik városban.
Megtaláltam, beszéltünk, semmi változás, reggel jön a cuccaiért.
Egyébként se vagyok egy jó alvó, aznap éjszaka pedig pláne nem kellett sokat aludnom.
Pozitívumként jöttem rá viszont hogy viszonylag kevés idő alatt rengeteg dolgot tudok átpakolni 'a'-ból 'B'-be(az 'A' a ruhásszekrény a 'B' a bőröndje volt).
Reggelre minden bepakolva a szüleinél az udvaron kirakva, ami valljuk be nem kis tett, aki tudja, hogy egy nőnek mennyi cucca van, az megérti.
Reggel arra jutottunk, hogy együtt beszélünk a szüleivel, hogy mi az a sok bőrönd náluk.
Nálam ekkor jött el egy nap alatt a második világvége, belenézni a szülei szemébe és mondani valamit, bármit, nekem nem sikerült.
De hogy tovább nyúzzon munka közben végig telefonáltuk a napot, megegyeztünk, hogy külön próbáljuk meg egy ideig (itt hogy nem tudott volna átmenni rajtam egy kamion mikor belementem). Mindkét nap szinte csak náluk voltunk egész este, ennyit a különlétről.
Majd egy újabb balatoni meghívás, Ő maradni akart velem, ezúttal Én beszéltem rá hogy menjen és döntsön, hogy hol jobb (mondhatnánk erre, hogy ez is hiba volt tőlem, most már határozottan jó ötletnek tartom).
Elment, döntött, a barátaival jobb neki.
Az első különváláshoz képest ezt már szinte meg se éreztem, mikor közölte a hírt.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy mivel egy veszíteni nem tudó ember vagyok és Fanni volt nekem az első komoly kapcsolat és szerelem nem tudtam elsőre elengedni. Ez mind együttvéve úgy jött ki rajtam, hogy nagyon sok dolgot vágtam a fejéhez (persze csak képletesen), amit utólag belegondolva lehet felesleges és helytelen volt. De hát ilyenkor nem tud az ember csak a szépre gondolni, legalábbis nekem nem sikerült.

A végére pedig akkor jöjjenek a szerintem fontosnak vélt tanulságok:
1) Ne kezdj olyan lánnyal, aki épp akkor lépett ki egy kapcsolatból, még ha miattad is tette (legalább is várj vele)
2) Ne halmozd el mindenfélével a kapcsolat elején, mert később már nem tudsz mit adni...
3) A barátaidat ne dobd el, még ha szerinted megéri, akkor se
4) Az összeköltözést ne a szülőkhöz tervezzétek, legalábbis ne hosszú távra (nem tesz jót)
5) Jó a közös tulajdon, de csak bizonyos idő után, mikor már tényleg úgy érzitek, hogy nem kell más
6) Ha már vesztettél próbáld meg azt méltósággal elviselni

A címre visszatérve pedig, amilyen gyorsan jött úgy el is távozott, vitte az autót, a boldogságot, de a nyoma még mindig érzékelhető.
Tescóban együtt pakoltunk, óvszert én vettem, de nem vált be, a katonaságot pedig a tanulmányaim miatt megúsztam.

Üdv a kitartó olvasóknak!