Volt, hogy bókoltam neki, hogy én örökre vele szeretnék már maradni és nekem csak ő kell. Mire ő: én sem akarok már mással lenni. A kettő nagyon hasonló mondat, de valahogy kimondva mégsem ugyanaz.

(Elnézést, tegnap az Oscar miatt kicsit elaludtunk)

Mindenféle bevezető helyett térjünk a lényegre. A dolog 5 éve kezdődött, én akkor 25 (f), ő 21 (l). Én Pesten tanultam, lassan diploma, akkor már 4 éve dolgoztam, jól ment a szekér, enyém volt a világ. Ő egy kis faluban lakott, ahonnan én is származom, de nem beszéltünk soha. 5 éve hazaköltöztem, megismertem és elkövettem azt a hibát, hogy rögtön beleszerettem. Gyönyörű volt, pont az ideálom. Szőke hosszú haj, zöld szem, kifogástalan alak és telt keblek, hívhatnánk cicababának is, de nem volt az. Sokan ismerték, mindenkivel kedves volt és közvetlen. Azt hittem, a kapcsolatban is ilyen.
Egyszerű, szerény, nem túl jómódú családból származott, egy vizes falú penészes parasztházban laktak, sokáig melegvíz sem volt a konyhájukban, de igyekezett mindig igényesen öltözködni, a külsőre mindig is adott.
Megismerkedésünk gyorsan ment, az első talalkozón egy buliban rákérdeztem, hogy van-e esélyem, azt mondta, ha nem lenne pasija, akkor lenne. Mint kiderült, nagyon friss és elég vacak volt a kapcsolatuk. A srác nem foglalkozott vele, sokszor hagyta egyedül - ilyenkor általában velem bulizott (születésnapján, szilveszterkor, stb) -. A szalagavatóján én vittem haza, amikor összevesztek. Azt hittem, sima ügy, egy ilyen kapcsolatnál én sokkal többet tudok nyújtani neki, lecsapom a kezéről pikk pakk. Valentin napon épp Pesten voltam, küldettem neki virágot. Bár nem írtam rá a nevem, tudta, kitől kapta, mégse hívott fel. Egyik buliban elhagyta a telefonját, amíg velem volt, sírt. 3 nap múlva szereztem neki egy újat (pénz nem számít, ugye) azt hazudva, hogy egy haveromtól egy szívességért cserébe ingyen kaptam.

(Itt álljunk meg egy szóra, mielőtt valaki felhorkan: nem tartom magam kőgazdagnak, nem arcolok vele, nem anyámék tolták alám, mivel máról holnapra éltünk sokáig. Egyetemre jártam, mellette dolgoztam, kőkeményen és meglett az eredménye. Visszafizettem a szüleim hitelét, amit miattam vettek fel. Büszke vagyok rá, és tudom honnan jöttem. Nem járok menő ruhákban, nem élek fényűző életet, nem költök luxus cuccokra, de élem az életem. Erről ennyit.)

Minden alkalmat megragadtam, hogy találkozhassak vele. Neki nem tűnt fel, hogy a "spontán" találkozóink a buszmegállóban nem a véletlen műve. Jól éreztük magunkat együtt, buliztunk, hívtam mindenfelé, néha el is jött, de csak nem akaródzott neki otthagyni azt a kapcsolatot, pedig sokat sírt miatta. Nem vitték nagyon sehova, folyton ő járt a sráchoz, de boldognak soha nem láttam. Így telt el 1.5 év, én is éltem az életem, aztán amikor szakítottam az akkori párommal újra egymás mellé sodort minket az élet. Itt az idő, most vagy soha. Minden nap találkoztunk kb 2 hétig és egy vasárnapi napon összejöttünk.

Hozzáteszem, egészen addig még csók sem volt köztünk. Boldog voltam, kimondhatatlanul! Enyém lett a nagy Ő, akire annyire vágytam, a karrierem rendben volt, akkor jutottam saját házhoz, szóval minden happy, gondolhatnánk. Itt az ideje megmutatni, hogy is kell bánni egy csajjal. Le akartam nyűgözni, hangulatos vacsorák, séták, motorozás, mozi, házibulit szerveztem ennek örömére, tengerparti nyaralás, stb. Mindenben én voltam neki az első ezen a téren, valahogy mégsem láttam rajta, hogy el lenne ájulva.  Amikor egy péntek esti romantikus vacsora és városnézés után annyit se mondott, hogy "köszönöm az estét, jól éreztem magam", akkor lepődtem meg először. Hazaértünk: "na akkor aludjunk". Hát nem ezt vártam, nagyon nem.
Ezt szóvátettem, hogy nem érzem azt, hogy bármit is jelentene, hogy próbálok a herceg lenni fehér lovon, de egyszerűen semmi. Persze besértődött, hogy én ne azért vigyem őt bárhova is, hogy megköszönje.
Aztán kezdődtek a viták. Alapjáraton egy pörgös, közvetlen, beszédes, néha csipkelődős embernek tartom magam és szeretek viccelődni mindenkivel. Természetesen ő minden ilyen viccet vérig hatoló sértésnek vett tőlem, közölte, hogy nincs humorérzékem és ne poénkodjak, mert nem tudok. Hoppá.

Miközben engem teljesen lenyűgözött a karosszériája elsiklottam az érzelmi részek felett, ezekre csak utólag döbbentem rá. Volt, hogy bókoltam neki, hogy én örökre vele szeretnék már maradni és nekem csak ő kell. Mire ő: én sem akarok már mással lenni. A kettő nagyon hasonló mondat, de valahogy kimondva mégsem ugyanaz. Volt, hogy reggelente odabújtam hozzá, amikor felébredtem, átkaroltam és azt mondtam neki: jó reggelt, szeretlek!. Egy idő után már csak egy morgás volt a válasz: "haggyá má aludni"
Azt hiszem kimondhatom, hogy ő nem szeretett engem igazán, ha egyáltalán szeretett is valaha.
Nem éreztem rajta, hogy értékelné mindazt, amit próbáltam tenni. Itthonról dolgoztam, ha megjött, azonnal rá kellett figyelni, pedig a munkám néha nagy koncentrálást igényel. Volt, hogy megkértem, hogy most ne, mert dolgozok, mire ő: "sz@rok a munkádra". Hoppá.

Bevallom, én sem vagyok egyszerű eset, hibátlan semmiképp, sokszor akaratos vagyok, ha valamit akarok, azt elérem, de vallom, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy okos nő, és hogy mindent meg lehet beszélni, csak akarni kell. Normális viselkedéssel pedig kenyérre lehet kenni.

Egy idő után folyamatossá váltak a veszekedések, pedig jól élhettünk volna. Egészségesek voltunk, meg volt mindenünk, közben felújítottam a házat, ahol laktam, szabadok voltunk, ő is maga osztotta be az idejét én is. Sokfelé eljutott velem, bejártuk az országot, nyaralások, wellness, sieles, de valahogy mindig veszekedni kellett. Ha nem volt min, hát csinált. (Biztos én is.)
Egyszer megjegyeztem neki, hogy "Neked a balhé a lételemed.", mire sírva kirohant, hogy milyen bunkók vagyunk mi pasik, mert az előző pasija is pont ezt mondta. Hoppá.

Ha megkértem, hogy lefekvés előtt pakoljon össze a konyhában, ne hagyjon mindent szét azt mondta: ha annyira zavar, pakolj össze te.
Volt, hogy a barátaink ott voltak, épp evett, kértem, hogy csináljon nekem is egy szendvicset, mire: "Csinálj magadnak" - így mindenki előtt. Mai napig emlegetik.
Ha az ő barátai jöttek, akkor szokása volt egrecíroztatni, hogy ezt hozd ki azt hozd ki, ő meg leült a csajokhoz. Az első kérést teljesítettem - legyek jó fej -, a másodiknál félrehívtam, hogy nem a cselédje vagyok és vegyen vissza, de ez általában csak olaj volt a tűzre. Egyik külföldi nyaralásunkon annyira beivott, hogy végigordítozta az apartmant - tele volt magyarokkal:) -, hogy "eredj és d*gd meg akkor azt a 13 évest, meg az anyját is" :))) Nem kicsit égtem vele.
Persze az ilyen kiborulásoknál meg beszólásoknál nekem is felment a pumpa, és visszaszóltam ahelyett, hogy elhajtottam volna. ITT hibáztam.
A végén azt mondta, már csak azért sem költözne össze velem, mert én nem engedném be a kutyáját a lakásba. Értitek, nem? Már a kutya is fontosabb, mint én:)

Aztán jött a pénz kérdés, látom ez most téma volt az előző postokban. Soha nem hagytam, hogy bármit is kifizessen, ha meghívtam valahova. Jóval többet kerestem, és nekem így volt természetes mindig is, hogy a pasi fizet (hiba!). Eltartani viszont nem akartam, mert úgy gondoltam, nem esne neki jól, legalábbis sokszor célzott rá.
Mikor már 3-4 hónapja együtt voltunk, nálam aludt minden nap, felvetettem az összeköltözést. Hozzáteszem, 800m-re lakunk egymástól, tehát nem egy távolság. Szerettem volna vele megbeszélni a közös teendőket: mosás, bevásárlás, takarítás (takarítónő járt!) és a rezsi. Mivel az én házamban laktunk, úgy gondoltam, hogy a rezsit és a nagy bevásárlásokat én állom, a napi kicsiket pedig ő, a mosást és a takarítónőt pedig intézze ő. Nem egy nagy történet, gondoltam. Nos, mielőtt ezt elmondhattam volna neki a "rezsi" szó hallatán fennakadt nála a tű, és csak azt tudta sorolgatni, hogy én le akarom nyúlni őt pénzzel, és ne képzeljem, hogy ő majd ide beszáll a rezsibe, akkor inkább otthon fürdik. Hoppá.

Volt még több ominózus pénzügyes esetünk. Az egyik, amikor felajánlottam neki, hogy vegyünk egy kisautót, amivel tud munkába járni, így nem kell az anyjáéktól kunyerálnia, akik nem nézték jó szemmel, hogy ha máshova is megy vele. Felajánlottam, hogy 1) adok neki kölcsön és majd visszaadja, vagy 2) veszünk egyet közösen, vagy 3) veszek magamnak egy kisautót amivel majd néha eljárok horgászni esetleg, ő meg nyugodtan használja.
Nos, nem választott egyik közül sem csak leakadt ott, hogy "nem képzeled, hogy a te sz@ros pecás autóddal fogok majd járni dolgozni????" Hoppá, nem sz@ros munkásautót mondtam.. meg ott a másik 2 verzió is, amit kitaláltam..

Aztán egyszer rábeszéltem, hogy fejlesszen a vállalkozásában, szerezzen be egy új gépet, ami akkor 230e Ft volt. Mondtam neki, hogy meghitelezem szivesen, de rendelje le, mert sokat fog vele keresni. Eleinte ódzkodott, hogy nem akar ilyet kérni tőlem, de mondtam, hogy semmi gond, a barátnőm, ez természetes. (megjegyzem, felajánlottam azt is neki, hogy a ház alsó szintjén alakítson ki egy üzlethelységet, segítettem volna mindenben, de nem harapott rá). Szóval kínomban már próbáltam elviccelni a szituációt (emlékeztek? nincs humorérzékem) és azt mondtam "ne csinálj ebből gondot, vedd úgy, hogy beszállok a bizniszbe, és kapom majd életem végéig a jutalékot":)) Ezen 10-ből 10 ember eddig nevetett, tudják, hogy nem kérek senkitől sem kamatot. Nos, vagy tényleg nincs humorérzékem, vagy én fogtam ki egy másik bolygóról érkezőt, de elkezdett bőgni, hogy én mekkora bunkó vagyok, hogy még a saját barátnőmet is le akarom húzni.
Amikor pedig emlékeztettem, hogy én segítettem neki itt is a fejemhez vágta, hogy nem ő kérte, hogy segítsek, hanem én ajánlottam fel..
Amikor elkezdett dolgozni, nem volt mivel bejárnia, korán kelt. Felajánlottam neki, hogy használja az autómat nyugodtan, ne kelljen az 1 órával hamarabbi busszal mennie és végigsétálnia a várost hajnalban és késő este.
Beállítottam, hogy reggel fűtött garázsból indulhasson, volt ülésfűtés, minden. Büszke voltam, hogy a csajomnak ezt meg tudom adni. Annyit mondtam neki mindössze, hogy néha esetleg tankoljon bele. Pár nap után már jött a probléma, hogy sokat eszik a kocsim. Az ő lába alatt kb 7-8 litert, napi 20km. Ez kb napi 400 Ft, a buszjegy meg volt 250. Ezen persze összeszólalkoztunk, hogy nem hiszem, hogy valaki ennyire smucig legyen, hogy ezen fennakadjon.  Elvárná, hogy még a benzint is fizessem neki, vagy mi? Hozzáteszem, ekkor már jól keresett ő is. A következő reggelen esett az eső, de ő busszal akart menni. Félálomban annyit mondtam neki, hogy "én nem busszal mennék a helyedben... (ott a kocsi a garázsban, ne legyél ennyire buta - gondoltam)" mire Ő: "mégis mi a f....sszal menjek be szerinted???" 

Később egyszer meghívtam 1 hamburgerre, hazafelé menet odaadott egy 500-ast (mint kiderült a hambira). Én épp telefonáltam, nem figyeltem, miért is adja. Amikor letettem, elkezdett hisztizni, hogy én milyen anyagias bunkó vagyok, mert én elfogadtam az 500 Ft-ot, pedig nekem vissza kellett volna utasítanom ezt!
Ennyit arról, hogy a nők értékelik azt, amit a pasijuk tesz értük. Ahogy egy barátom mondta: nem tudtad megfogni a pénzzel, de elvárja, hogy legyen:)

Három évig voltunk együtt, rengeteg dolog történt velünk, mozgalmas életet éltünk, de igazán nem tudtuk élvezni a dolgokat, mert mindig volt valami apróság amin felhúzta az orrát. Kifelé mi voltunk az álompár, akik hogy összeillenek, mindenük megvan, biztos boldogok, de amint kettesben maradtunk, lefagyott az arcáról a mosoly és jött az erőfitogtatás.

Nincs story 3. fél nélkül Kb a kapcsolatunk felénél jelent meg valaki a múltjából, akire jobban oda kellett volna figyeljek. Egy srác, nevezzük B-nek, akivel már évek óta kerülgették egymást előttem, de soha nem jött nekik össze a dolog. B-ről annyit, hogy nála fiatalabb, egy kis vézna jelentéktelen gyerek, női szemmel pedig egyáltalán nem jó pasi, nem is túl okos. Egy összeveszésünk alkalmával egymásra találtak és elmentek bulizni. Abban a buliban én is ott voltam. Összefutottunk, és kérdőre vontam, hogy 2 nap után már új ló? Itt tört meg az addigi bizalmam benne, de végül kibékültünk, megbeszéltük, túlléptünk rajta. Ezután a gyerek egyre gyakrabban került elő. Néha, ritkán összefutottak, beültek vhova dumálni, de állítólag több nem volt. Hiába kértem, nem szakította meg a kapcsolatot vele ("csak haver"), a gyerek meg persze fűzte a fejét. Sokat veszekedtünk ezmiatt is, mondtam is neki, hogy ha még nem elég zűrös a kapcsolatunk, akkor még ez a 3. fél megmérgezi még jobban.
Aztán amikor tavaly nyáron szétmentünk, szabad lett a pálya. Azt hittem, akkor most összejönnek, mindenki továbblép, vége a dalnak. És itt bújt ki a szög a zsákból. B folyton lemondogatta a találkozókat, az exem meg folyamatosan reménykedett, hogy majd összejönnek. Futott utána. Amikor próbáltam vele leülni megbeszélni a dolgokat, egyre sűrűbben hivatkozott arra, hogy ő már LEHET, hogy mással akar lenni. Mint kiderült, B-vel.
A legviccesebb az egészben, hogy nem tudta kimondani, hogy végleg vége, csak azt sorolta a szakításunk óta, hogy adjak neki egy kis időt, hogy végiggondolja, lenyugodjon, és akkor talán békülünk. Ja , és a már klasszikusnak számító: "Majd alakul, csak adj időt!". Persze ezidő alatt ő B-ben reménykedett. A végén már úgy nézett ki, hogy ha nincs ló, jó a szamár is, visszajön esetleg.

Nem tudtam beletörődni a szakításba, vissza akartam kapni, minden áron. Bevetettem mindent, de semmi.  Egy idő után már szóba se állt velem, került, hozzáteszem, én is csináltam hülyeségeket már kétségbeesésemben. Az önbecsülésem valahol a földszint és a pince között volt jó mélyen, a "király" életem egyszercsak üres semmivé vált. Magamat okoltam, hogy én is csúnyán viselkedtem vele, mert mindig erre hivatkozott. Amikor beszéltünk, próbáltam emlékeztetni a szép dolgokra, ami jó volt, de ő minden jóra felhozott 2 rossz emléket, és csak ezeket sorolta. Ekkor kezdtem el összeírni ezeket a gondolatokat.
Ledobtam 8 kilót a stressz miatt, csak rajta járt az agyam. Hiába, én komolyan gondoltam volna vele, ha lehet.. de nem lehetett. Decemberben egy gyenge pillanatában kibékültünk pár hétre, de csak rosszabb lett. Nem aludt már itt, csak hétvégente, folyton sietett haza, esténként B-vel MSNeztek, nem bírt leszakadni róla, én pedig szakítottam vele. Azt hiszem itt engedtem el belül is végleg.
Azóta nekem már volt 1-2 rövidebb kapcsolatom, amikor megtudta, sírt, de elintézte azzal, hogy "így jártam". Nemrég azt mondta, azt hitte, boldogabb lesz, ha szétmegyünk, de csak boldogtalanabb lett. B-vel sokszor találkoztak, de állítólag nem lépett abba az irányba, hogy bármi is legyen. Ez már hónapok óta húzódik, de még mindig nincsenek együtt. Mindenki sorolja neki, hogy hagyja már a francba, ha akarna valamit komolyan tőle, már lépett volna, ő is egyetért, de ugyanúgy reménykedik és megy. Megkérdeztem, mi vonzza ennyire? Válasz: "Ő még nem bántott meg soha".

Mindezt már csak azért írtam le, mert nekem itt állt össze a kép. Ennek a nőnek nem az a lényeg, hogy őt szeressék és megbecsüljék. Valahol belül biztosan vágyik erre is, de felülírja valami más, számomra megmagyarázhatatlan, hogy mindig olyanok után menjen, akik sz@rba nézik és megcsalják, kihasználják. A barátait is lassan kicsinálja ezzel a döntésképtelenéségével, hogy hónapokig nem tudta eldönteni, engem vagy B-t válassza. Sír, hogy 26 éves, sehol nincs az életével, velem meg lehetne mindene, családról, gyerekről ábrándoztunk, stb, de akkor se hajlandó máshogy hozzáállni.
Soha nem hittem volna - néha mai napig nem hiszem el! -, hogy vannak ilyen emberek, akik ennyire silány és önző érzelmi világgal rendelkeznek. Hozzáteszem, nekem is biztosan van valami bajom, hogy eltűrtem ezt ennyi ideig :))
Elszúrtam az életemből 3 évet, amíg arra vártam, hogy majd értékelnek egyszer és boldog leszek igazán, de minden hónappal csak rosszabb lett.

Az év végén elkezdtem teljes gőzzel helyrerázódni. Egy cél lebegett előttem: felállni és rendbetenni a magánéletem. Minden áron. Beiratkoztam búvárkodni, elkezdtem járni úszni és edzeni, mentem snowboardozni. Buli buli buli, netes társkeresők, heti 3 randi. (ezzel próbálkoztam előtte is, de nem kellett senki sem). Aztán egy buliban megismerkedtem valakivel, aki azóta nagyon fontos lett, eddig úgy néz ki minden OK, úgy érzem, kölcsönösen megbecsüljük egymást, de azt hiszem örökre elkerülöm az ilyen döntésképtelen, érzelmileg sérült cicababákat:)

ps: tescoban voltunk, én fizettem és én toltam a kocsit, ő pakolt, gumit én vettem, katona nem voltam, ő pedig a kutyájával lakik. :)