Amikor a testnevelés és hittan tanr bekavar az egyszerűnek látszó képletbe.

Sziasztok,

féléves szakítási procedúrán NEM vagyok túl. Tulajdonképpen azért írom le, mert az elmúlt félévem erről szólt, és már alig van barátom, aki szóba áll velem, ha a témát megpendítem. :-) Pedig fordulatokban gazdag!

A „balek vagy!” és hasonló kommenteket megspórolhatjátok, mert ezt tudom magamtól is!

Az egész úgy végződött, hogy 4 éves kapcsolat után összeköltöztünk.

A négy év hullámzó volt. Nekem ez volt az első hosszú kapcsolatom, úgyhogy bizonytalan voltam és görcsös, ő (nevezzük Roni-nak) már túl volt egyen hosszú kapcsolaton, amiből hozott magával egy kislányt, és rengeteg lelki sérülést, előítéletet, és sztereotípiát.

Négy éven keresztül gyúrtuk egymást. Igyekeztem mindenben megfelelni, hogy kivívjam a bizalmát. Úgy éreztem, erre van a legnagyobb szüksége.
Az én gyengém, hogy nehezen fogalmazom meg, ha valami nem jó a kapcsolatban, aztán amikor a sok kicsi „nem jó” összegyűlik, akkor kiakadok. Ő ezt nem tudta kezelni: „Mit kezdjek most azzal, hogy fél éve megbántottalak? Miért nem akkor szóltál?” és igaza van!
Az ő fő hibája, hogy mindent kontrolálni akar, és bár a saját, igen tág közegében rendkívül magabiztosan mozog, minden újra bezárul, minden újat elutasít.

Én beléptem az ő világába, és igyekeztem mindent és mindenkit megismerni és elfogadni. Ő az én világomból csak azt fogadta el, amit már ismert. Minden, ami új volt számára, ijesztő, vagy érthetetlen, azt igyekezett levagdosni.
Szinte mindennel volt baja a négy év alatt: milyen színű a sapkám? Rossz a világszemléletem! Nem megfelelő az értékrendem. A lakásomban béna színűek a bútorok. Nem ismerem a saját családomat! Mit, mikor és mennyit eszem? Reggel, vagy este, fürdöm, vagy zuhanyzom, szappannal, vagy tusfürdővel? Bénák a barátaim. Rosszul vágom a répát a salátába. Lusta vagyok. Kövér vagyok. Rossz szagú a parfümöm. Mindent másképpen csinálok, mint a normális emberek. Miért nem akarok megváltozni? Szar a munkám. Hülyeség a hobby-m. Rosszul viselem a kritikát. Miért veszek annyi DVD-t? Stb.

És én csak nyeltem, és néha kiborultam. Roni volt az, aki bizonyos ételeket nem volt hajlandó megenni, bizonyos épületekbe nem ment be, könyveket nem olvasott el, filmeket nem nézett meg, emberekkel nem találkozott, mert szörnyűek, mégis mindig én kaptam meg, hogy én vagyok a „szűk keresztmetszet”. Végtelenül általános kijelentéseket tett prekoncepciók alapján, de mégis én voltam a felületes.

Ugyanakkor egy csomó minden nagyon jó volt. Rendkívüli intellektuális összhang volt közöttünk, humoros volt, eleven. Állandóan nyüzsgött, kereste az élményeket. Ezer programra ráncigált el, és lassan kihúzott a gubómból. (Csak sokára értettem meg, hogy ő is csak be akar zárni, a saját világába.) Imádtam, hogy szertelen és eredetien viselkedik (Ez sokáig megtévesztett. Időbe tellett, mire rájöttem csak a viselkedése eredeti, a gondolkodása menthetetlenül konzervatív!).

Beindultak a „menekülési” reflexek. Hogy csökkentsem az állandó frusztrációt, öntudatlanul is elkezdtem zabálni, ha csak tehettem számítógépes játékba menekültem, és mivel nem éltünk együtt és a munkám is lehetővé tette, napokig bezárkóztam, és senkivel sem beszéltem. Amikor csak lehetett megcsaltam.

Aztán összeköltöztünk. Ő azt mondta, hogy csináljunk családot, de minden törekvést megtorpedózott. Nagyon jól kijöttünk a kislányával, talán kötődés is kialakult. Vagyis minden adott lett volna, de mégsem sikerült. Azt mondtam, legyen közös kassza, amiből a költségeket közösen fizetjük (én kb. 2 szer annyit kerestem, mint ő.). Azt mondta, nem. Ha lementem a közértbe, megkérdeztem, hogy mit hozzak, ő azt mondta semmit, mert majd ő is lemegy. Ha ő ment le vásárolni, sosem kérdezte meg, hogy mit kérek. Vacsorát maguknak főzött, aztán közölte, hogy ha akarok, szedjek belőle magamnak. Sosem merült fel, hogy beszéljük meg közösen, mi legyen a vacsora. Stb.
Nőt a távolság közöttünk. én meg nem a szennyeskosárba dobtam a piszkos ruhát. ha lánypartit rendezett leléptem, hiába kérte, hogy maradjak. stb.

Fél év után nagy zokogás közepette szétköltöztünk, de abban maradtunk, hogy a kapcsolatot folytatjuk.

Eltelt egy hónap, amit az újrakezdés szele lengett be. Bíztam, reméltem.

Aztán elment egy hagyományőrző kézműves táborba egy hétre, ahol felügyelő tanár volt. És onnan már nem ő jött vissza.

Minden este beszéltünk telefonon. Az első két nap csak panaszkodott, hogy rossz az idő, rossz a társaság, aztán a harmadik napon valami megütötte a fülemet: „és megjött Zsuzsi unokatesója Zsolti, aki egész épkézláb fickó.” Tudtam, hogy baj van!

Háromhétig került. Ha rákérdeztem, hogy mi a baj, azt mondta semmi. „Magammal kell tisztáznom a dolgokat.” Amikor rákérdeztem, hogy van-e valakije, kitért a válasz elől.

Aztán bejelentette, hogy tartsunk szünetet (1). De nem azért, mert van, valaki más, hanem azért, mert neki tisztáznia kell a dolgait. Erre én zokogva szakítottam (2) vele.
Másnap írt egy e-mail-t, hogy „Kérlek, ne gyűlölj.” Én írtam egy hosszút, hogy dehogy gyűlölöm, és visszavontam a szakítást. Abban maradtunk, hogy tartunk két hónap szünetet, hogy visszataláljon hozzám.

Mint később kiderült, bár ezt ő tagadta, ezt a két hónapot arra használta, hogy Zsoltival szorosabbra fonja a kapcsolatát. Zsolti 230 km-re lakik Budapesttől, ahol mi élünk. 7 évvel fiatalabb Roni-nál, történelem, testnevelés és hittan tanár. Ez alatt a „szünet” két hónap alatt én rákérdeztem, hogy van-e valakije, de Roni azt mondta nincs.

Aztán a két hónap leteltével szakított velem (3). Elvesztettem a kislányát, a közös barátainkat, az egész világát, amibe olyan szívesen merültem el.

Két héttel később elkezdett e-mail-ezni. Megkereste a barátaimat, akiket korábban bénának tartott, stb. Én távolságtartó voltam, bár Zsolti létét ekkor még csak sejtettem. Közben reménykedtem, hogy tévedek.

Nem tudtam, hogy mit akar. Ő közeledett, de ha én is léptem egyet, azonnal elhátrált. Aztán, elhívott múzeumba, de azután is maradt a furcsa tánc.

Kicsit később találtam néhány fotót róla és Zsoltiról a neten, amint ölelkeznek egy kiránduláson. A kirándulás pár nappal a szakításunk után történt.

Megbeszéltünk egy találkozót. Rákérdeztem, azt mondta, csak azután jöttek össze, hogy mi szakítottunk. Vicces! Zsolti iwiw-es profilja szerint egy hónappal korábban már együtt voltak.

Ez után írtam neki, hogy fejezzük ezt be, ne keressük egymást többé (4) és ő nem is keresett. Egy hét múlva megroppantam, és írtam neki egy sms-t.

Találkoztunk, hogy megbeszéljük: két kérdést tettem fel: mi zajlik benne? (Mert nem tudtam eldönteni, mit miért csinál. Úgy éreztem, hogy fél éve nem ismerem. Megváltozott.) És a másik: mennyire komoly a dolog Zsoltival?

Ült előttem egy nyugodt, határozott nő, de olyanokat mondott, hogy lehidaltam:

„Nem tud tőlem elszakadni. Rengeteget dolgozik. Zsoltiba nem szerelmes, de vele legalább meg tudja beszélni a dolgokat, és bízik benne, hogy bár a három hónapos kapcsolat alatt nem szeretett bele, még beleszerethet. Velem nem akarja újra kezdeni (5), de talán egy év múlva bekattan és akkor igen.
Nyáron, a hagyományőrző táborban a táltos mondott neki valamit, ami nagyon betalált és megijesztette.
Boldogtalan, sírdogál sokat, de azért megtalálta a belső békét. Igaz, hogy a kislánya azt mondta neki, hogy előtte már ne sírjon többet, mert attól ő is nagyon szomorú lesz.
A barátai mind elmondják neki a bajukat, de tőle senki sem kérdezi meg, hogy mi a baja, de ez így jó. Az életen nem gondolkodik, hanem éli a mindennapokat.
A boldogságban nem hisz már, az nem is létezik. Minden csak illúzió! Az életcélkeresést feladta, elég, ha teszi a dolgát. Sokat bolyong az utcán, órákig ül az utcasarkon és sír. Éjszakánként felriad.
A konfliktusokon felülemelkedik, a problémákat nem megoldja, hanem átlép rajtuk.”

Azt éreztem, nem több mint egy kéreg. Belül valami eltörött. Hol van, azaz eleven, friss, dinamikus, kíváncsi, vicces nő, akibe beleszerettem?

Fájt, amit hallottam.

Mindezek után elhívtam gokartozni, de ezen a hétvégén nem ér rá, mert Zsoltihoz utazik.

Képtelen vagyok elszakadni tőle, és úgy tűnik ő is tőlem.

Nos?