A lány, aki a vicces céges körlevelekre egyedüliként reagál, az mindig szerelmes, akámit is csinál. Ki érti azt, amikor egy lány és egy fiú sokszor találkozgatnak, programoznak, flörtölnek, láthatóan mindketten tisztában vannak a berne-i értelemben vett emberi játszma tétjével és lényegével, de egyszerűen valami miatt nem tudnak továbblépni. Ilyenkor hozakodnak elő a múlttal, a félelmekkel, a sebességgel, meg mindennel, ami eszükbe jut ilyenkor. Többhónapi találkozgatás után csak kellett lennie ott valaminek. Beküldőnk kérdését szeretnénk mi is beleüvölteni a virtuális térbe: Ki érti ezt?

Megtetszett egy kolléganőm, akinek még a nevét sem tudtam. Kerestem közös ismerőst, találtam is ürügyet, hogy beszéljek vele, és egyszer, amikor munka kapcsán leveleznünk kellett, tettem fel neki pár kérdést. Nagyon kedvesen válaszolt, tele kacsintós szmájlikkal, meghívott az irodájába, megadta a számát is. Felhívtam, mert izgalmasabbnak találtam, ha csak halljuk egymást (állítólag a nők különösen szeretik az ilyesmit). Nagyon jól elbeszélgettünk, az egésznek volt valami flörtölős hangulata. Kiderült, hogy nagyon jó fej, jó humora van, bírtuk egymás stílusát is.

Aztán pár hétig hanyagoltam, mert előkerült valaki a múltamból. De aztán az kamunak bizonyult. Erre a kolléganőm jelentkezett. Mintha hiányoztam volna neki. Sokat szemeztem vele az ebédlőben, mindig nagyon kedvesen mosolygott és integetett, amikor meglátott, egyre többet írt, az összes vicces körlevelemre válaszolt (legtöbbször egyedüliként). Amikor egyszer mondtam, hogy megyek úszni, megkérdezte, jöhet-e ő is. Aztán ez nehezen, de össze is jött (szabadságra ment, aztán én mentem, beteg lett stb.). Minden jól alakult, együtt ebédelgettünk, egyszer vacsoráztunk is, jobb híján vásárolni is együtt mentünk, egy héten háromszor-négyszer is találkoztunk. Mindketten sokat sportolunk (bár mindketten mást), ezért nehéz volt egyeztetni, hogy mikor találkozzunk, erre volt is egy megjegyzése: ha ketten igazán akarnak találkozni, megoldják, akármilyen elfoglaltak is.

Nem akartam fokozni a tempót, mert tudtam, hogy pár éve vége lett egy 11 éves kapcsolatának, és azóta nem nagyon volt senkije, meg nincs is önbizalma. Összesen három hónap telt el az első levél óta, pár hete találkozgattunk intenzívebben, és addigra már olyan jó fejnek tartottam, hogy azt mondtam, várok én erre a nőre. És jól haladtak a dolgok, szerintem egyértelműen egy kapcsolat irányába, szóba kerültek a párkapcsolatokról alkotott elképzeléseink is, egymás különféle tulajdonságai, mennyire jövünk ki jól, ilyenek. Figyelmeztetett a hibáira stb.

Egy péntek este aztán moziba akartunk menni, de végül kirándulás lett belőle egy festői kisvárosba. Autóztunk, a CD-im között megtalálta egyik 16 évvel ezelőtti kedvenc slágerét, ugyanazokat a poénokat mondtuk ki, egész hátborzongató volt, és még az is kiderült, hogy a bankkártyánk PIN-kódja is ugyanaz! Vacsoráztunk, várost néztünk, rengeteget beszéltünk, nevettünk. Hajnali kettőre értünk haza, a kocsiban még beszélgettünk egy fél órát. Kérdezte, akarok-e még találkozni vele. Mondtam, persze. És ő? Hát, ahogy én, szerinte ő úgy nem. És nem is tudja, miért. Na, erre ledöbbentem. Még hozzátette, hogy nagyon közel állok ahhoz, amit akar, ezért is jött el velem az éjjel, de vele mindig ez lesz: nem tud túllépni egy szinten a férfiaknál. Ezért van annyi férfibarátja. Hazamentem.

Másnap váltottunk pár SMS-t. Még hívogatott is, meg a munkahelyünkön is többször keresett. Egyszer együtt sétáltunk, akkor már úgy szólt a sztorija, hogy ő "megijedt" attól, hogy én akarok tőle valamit. (Ezek szerint benne fel sem merült az egész? Hát szerintem nagyon nem úgy nézett ki.) Meg hogy nincs hozzászokva, hogy tetszik a férfiaknak. És nem igazság, hogy én a kolléganőivel barátkozom, vele meg nem. Mondtam, hogy nekem nehéz lesz barátkoznom vele. Ennyiben maradtunk. Ha együtt vagyunk, érzek valami kellemes vibrálást, feszültséget. Néha fél percig egymás szemébe nézünk. Nekem ez nem megy. Azóta nem keresem a társaságát (friss még a dolog). De úgy érzem, itt valami lehetett volna. Nagyon fura. Ki érti ezt?