Na, addig olvasgattam a blogot, míg kedvem támadt írni bele. Fogadjátok szeretettel történetemet!

Tizenegykét éves esetről van szó, a szereplőket ne is feszegessük!

Akkoriban meglehetősen magányos voltam. Társaságba nem jártam. Dolgoztam látástól-mikulásig, nem is volt se kutyám, se macskám ahogy az már lenni szokott az ilyen lúzereknél. De azért persze nyomasztott a dolog. Pótkeresztanyám addig könyörgött, fűzött, piszkált, hogy újsághirdetésre adtam a fejem. Feladtam egy hirdetést a legismertebb újságban (akkoriban hol volt még net?).

Na, teltek múltak a napok és beérkezett négy levél. Rögtön az első szimpatikus is volt. Megbeszéltem a hölggyel egy ismerkedő randit az Örs Vezér terére. Emberek! Szemem szám elállt! A lány az volt, akiről álmodtam! Kedves, csinos, intelligens! A végtelenségig szolid. Akkor diplomázott éppen az egyetemen. Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Első este szerelmes lettem belé. És ő belém. Mármint állítólag, mert később aztán meglepő fordulat következett, de ne szaladjunk előre!

Heteken keresztül járogattam hozzá Cinkotára, mert ott lakott édesanyjával. Már a mamával is egész jóban voltam. Beszélgetgettünk. Kikérdezett az életemről, látszólag nem is talált kivetnivalót bennem. Vasárnaponként már délelőtt ott evett a fene, kijavítgattam a tyúkól tetejét, kivágtam a kiszáradt fát az udvaron, utána ebédet kaptam és délután elbeszélgettünk hármasban. Teljesen kész voltam. Úgy éreztem, itt van Amerika.

Néhány ilyen hét elteltével a munka Németországba szólított négy napra. Még sosem éreztem ilyen hosszúnak a távollétet. Olyan honvágyam volt, hogy a fene majd megevett. Amint lehetett száguldottam haza, mint a félőrült egy apró aranylánccal a zsebemben amit Münchenben vettem és szerelmemnek szántam. Hazaérve csak egy gyors zuhanyt engedélyeztem magamnak és máris száguldottam a lányhoz. A semmi kis lánctól amit neki vettem teljesen odalett. Az anyja kicsit helytelenítette a dolgot, hogy ékszert vettem a lányának, de nem morgott jobban mint ami elviselhető volt, azt is inkább csak a látszat kedvéért. Aztán hosszú csókolózás titokban, elmondtuk egymásnak a Tétova ódát mondatonként váltva. Majd a apuig kísért és búcsúzóul a fülembe súgta: szeretlek. Tánclépésben hajtottam haza Cinkotáról.

Másnap délután felhívtam telefonon, mert este megint mentem volna hozzá, de a mama vette fel. Azt mondta, a lány nem akar velem többé találkozni. Így, minden átmenet nélkül. Nem értettem. Kapálóztam, mindent kitaláltam. Kiálltam a jéghideg cinkotai HÉV-megállóba egy óriási csokorral, úgy vártam a csajt, hogy a munkából hazaérjen. Jött is. A csokrot köszönte, de nem akarta elfogadni. Valami olyasmit mondott, hogy a négy nap alatt rájött, hogy tulajdonképpen nem is hiányoztam neki. Csak néztem! És tegnap? Akkor az mi az ördög volt?

Párszor még megpróbáltam találkozni vele, de nem nagyon sikerült. Végül öt percet kaptam tőle az Örsön, ahol először találkoztunk. Azt mondta, ő nem tudja elhagyni az anyját, és előre tudja, hogy én ezt követelném tőle. Ez fura volt, mert ilyesmiről aztán szó sem esett köztünk soha.

Kerülőúton megtudtam később, hogy az eset után körülbelül néhány nappal elköltözött egy sráchoz, akihez később hozzá is ment feleségül.

Hát úgy látszik, én csak az egyik voltam, akinek a hirdetésére válaszolt. De erre csak utólag jöttem rá.

Kicsit fájt.