A kommentezők ( megtisztelő ) kérésére íme még egy szakítós történet, amiben én, hajdan a moziban porig alázott kerültem a másik oldalra, és komolyan mondom, az is rettenetes tud lenni.
Én vagyok 17 éves, a fiú 22. Utólag nagyon egyértelmű, hogy nem illettünk össze, de a sors sokszor pöcköl egymásnak random két embert, és a szerelem elképesztő módon és villámgyorsan épít hidakat, amikről csak utólag derül ki azok illuzórikus volta. De ne annyira előre.
Nagyon jó volt, kiszabadulva a rémesen terhes kamaszkorból, szinte felhőtlen kalandozás, felnőtteskedés, a fiú szeret és én is szeretem ( azt hiszem legalábbis.) De hát mit is jelent ez valójában? Hiányzik, ha nincs velem, jó, ha velem van, dobban a szívem a jöttére, fájdalmak hasítanak belém, amikor veszélyt érzek. Ilyesmi, nem?
Ő már dolgozik, én gimis vagyok, jön elém, ócska autójával â013 ő bütyköli - furikázunk, házibulik, néha, amikor a szüleim nincsenek otthon, felcipelem és szimfonikus zenét hallgattok vele, ő pedig úgy csinál, mintha élvezné, mert örömet akar nekem szerezni. Szinte mindig jókedvű, hatalmasakat tud nevetni, a jókedv néha túlzás is, főleg, amikor többet iszik a kelleténél, mert ez is előfordul. Nem is ritkán. Ilyenkor haragszom, ő pedig összeomlik és megjavul. Próbálgatjuk a szexet, illetve én próbálgatom, neki menne, nekem nem igazán. A célnál begörcsölök. Már tudom, hogy még nem voltam kész rá lelkileg ( ma lehet, hogy ez már furcsán hangzik egy 17 évestől) pedig baromira szerettem volna megszabadulni a szüzességtől, amit a nem igazán kedvelt gyerekkor és a kimondottan megszenvedett kamaszkor utolsó béklyójának éreztem. De nem ment. Ő szeretett és türelmes volt, meg hát azért a gyakorlatlanságom ellenére is (ösztönösen, mert pornó nem nagyon volt, meg soha nem is érdekelt) tisztában voltam azokkal a technikákkal, amelyek segítségével nem volt frusztráltan kielégítetlen. Ha értitek, mire gondolok.

Engem kicsit nyomasztott a saját problémám, azt hittem, hogy valami gáz van velem, de sokat azért nem gyötrődtem, mert ( mint írtam ) vidám napokat éltünk. Így telt el majdnem egy év, közben a fiú a szüleivel egyetértésben már a házasságról kezdett beszélni. Én még nem akartam ilyesmin gondolkozni, de tiltakozni sem tiltakoztam. Aztán behívták katonának. Egy hétig zokogtam otthon, mint a záporeső. Aztán hétvégenként utaztam le vonattal Budapestről Tapolcára. Nos, hogy mondják ezt a bölcs közhelyek szintjén? Az érzelem nem állta ki az idő próbáját. Egyre kínosabban éreztem magam a látogatások alkalmával, mert tudtam, hogy nálam vége, de nem mertem megmondani, nem elég, hogy szegény katona, még ez is.

És ekkor megjelent a másik. Mert már nyitva voltam. Ő pedig (a másik) betette a lábát a résen. Iszonyatos lelkifurdalásom volt, noha egyelőre csak érzelmileg lettem hűtlen, és akkor ezt a csak â013ot tegyük nagyon, de nagyon idézőjelbe! Találkozgatok a másikkal, közben hétvégenként Tapolcán gyötrődöm, hogy meg kéne mondani, de nem megy. Aztán eltávozást kap, találkozunk Pesten, mondja: elküldte a szüleit, este együtt lehetünk. (Én magamban: jaj!) A másik tud róla, és már sürget egy ideje, hogy tegyem ki a pontot. Az eltávozás napján egy gyors találkozóra összefutok másikkal (míg a katonám haverokat látogat) és megígérem, hogy ma mindenképp kiteszem. (a pontot) Elmondom azt is, hogy hol, az Erzsébet híd budai hídfőjénél lévő szabadtéri sörözőben találkozunk. Ez hiba volt (elmondani) mert miközben katonával üldögélek ott pokoli kínban és gyűrögetem a számban a végzetes szavakat, észreveszem, hogy megjelent a másik is, egy közeli asztalnál ülve szemmel tart. Végül csak a 7-es buszon vagyok képes kimondani. Persze katona látta már, hogy valami nem stimmel, de alighanem nem mert rákérdezni. A helyzet enyhén szólva is béna, már leszállásra készülünk a házuk közelében, ő már fél lábbal az ajtóban áll, már a jelzőt is megnyomta, amikor kitör belőlem a sírás és ráborulva a szavak is kitörnek: vége van. Amikor leszállunk, ő egy fának támaszkodik és ő is sír. Pardon, ha érzelgős, de tényleg így történt. Valamit még beszélünk (közben sírunk) de, hogy mit, arra nem emlékszem. Aztán elmegy. Soha többet nem láttam. A másik pedig a férjem lett.