Kedves Verespálné!
Megint elrontottam.
Bocs,
vl


Mi, férfiak annyira meg tudjuk alázni magunkat, hogy ilyet még senki nem baszott. Miért érezzük azt, hogy mindig van még legalább n+1 újabb lehetőségünk, ha a lánynak úgy sem kellünk?

Mert lássuk be, mindig megszívjuk. Mindent jelként fogunk fel, örülünk, újraértelmezünk, elhitetjük magunkkal, hogy most már minden jó lesz. Aztán persze nem változik semmi. Csak fáj a szív, repedésig feszül a lélek.

Az én történetem rendhagyó itt a blogon, abból a szempontból, hogy nem a lekoptatószöveg az érdekes, hanem az arra kapott reakció.

Kellemes kapcsolatnak indult, jó éreztük egymást (o: , de pár hónap után kezdett körvonalazódni, hogy ő jobban belelovalta magát, mint én. Akkor vártam egy kicsit, reméltem, hogy erősödnek az érzelmek, de lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy részemről elmarad a rózsaszín köd. Ezért némi vívódás után előadtam neki, hogy mivel ő szerelmes, én meg nem (amivel valójában ő is tisztában volt), bár kedvelem, nem szeretném ezt a kiegyensúlyozatlan kapcsolatot folytatni. Erre azt bírta kérni: "Legalább addig maradj velem, amíg nem találsz jobbat!" (Kívánsága nem teljesült.)