Nos történtek velem dolgok már bőven azt hiszem az eddigi életem folyamán, sok jó, sok rossz, de hogy miből volt több, nem tudom. Talán nem is akarom tudni, talán ilyet senki nem akar tudni. Azt viszont szerintem az emberek többsége tudja, h mi volt a legrosszabb és a legszebb dolog az életében. Igaz itt is szinte, vagy talán teljesen irracionális dolog felállítani egy sorrendet, lehetetlen, de mégis lehetséges, de még akkor sem jó, mert mégsem úgy van. Inkább kategorizálni lehet, és úgy sorrendet állítani. Ilyen lehet születés, halál, szerelem, bánat, depresszió, öröm és még ki tudja, hogy hány féle variáció lehetséges.

A halálról, születésről beszélnem szerintem felesleges. Egyrészről születésnél még nem vettem részt. Gyerekem nincsen, feleségem nincsen, még fiatal is vagyok hozzá, a sajátomra meg úgy sem emlékszem, és a legkisebb is én vagyok a családban a röpke 22 évemmel.

Én inkább a kapcsolatokról beszélnék, amiben részem volt a legszebb, és a legrosszabb és legcsúnyább dologban. Hogy ezek közül valaha is űberelni fogja valami, nem tudom. Talán igen, talán nem, talán megismétlődik az egész, ki tudja. Így jártam…

Nos van úgy az emberrel, hogy meglát valakit, és ő még nem is veszi észre, nem is fogja fel, hogy egy beszélgetés után már úgy vonzódik hozzá, h sosem tudja kiverni a fejéből később. Elején csak jól érzi magát vele, és egy kis kényszert érez arra, h újra talizzanak, amikor is rádöbben arra, hogy hűű… valami van benne, ami megfogott, és rögtön belobban egy láng valahol ott bent… mélyen a felszín alatt… lobog, serceg, pattog, ontja magából a láthatatlan perjét. Amikor ezt először éreztem, még fiatal voltam. Nem is tudtam igazából mit kezdeni vele, vagy felfogni, mit is jelent ez, és nem is tartott sokáig a kapcsolatom a lánnyal akkor. Hogy miért nem, az mellékes. Nem rajtam múlott a dolog meg talán rajta sem, fiatalok voltunk. De vége lett… sokáig nem volt utána senkim, majd miután végre lett valakim, az se tartott sokáig, mert addigra megértettem azt a lángot, ami korábban volt. Hiányzott a perje és az azt ontó tűz, úgyhogy a kapcsolataimnak hamar véget vetettem. Nem sikerült senkiből átültetni magamba még szikrát sem, nemhogy lángot.

Aztán egyszer, egyik nap, megint elkezdtek a bennem lévő kövek szikrát szórni, majd miután beszéltem és találkoztam azzal a lánnyal, aki egyszer megmutatta nekem ezt az érzést, ismét belobbant, és hevesebb lánggal égett, mint bármikor máskor. Annyi perjét szórt, hogy az begyújtotta a tüzet a lányban is, és hosszú idő után végre olyan érzésben volt részem, olyan dolgokat élhettem meg, olyan dolgokat tapasztalhattam, láthattam és hallhattam, amiket még álmomban sem gondoltam volna. Így telt el másfél év.

A tűz csiholója aztán úgy döntött elutazik kicsit nyelvet tanulni, csak három hónapra. Mai napig megvannak az sms-ek, levelek, amiben írja, h nem is tudna tovább maradni kint nélkülem, nem akarna emiatt elveszíteni… (így telt el még fél év, és lett mögöttünk egy bűvös, szép, gyönyörű 24 hónapos kapcsolat…)

Aztán eltelt a három hónap, amiből 5-6 hónap lett, majd egy év, majd három és fél év, aztán valójában ki tudja mennyi.

Persze volt is belőle veszekedés, hogy mindig más és más időpontban akar hazajönni. Idővel sikerült megoldanom, hogy én is kimenjek már, de az ő lángja nem bírta a távolság szelét, és csak fújta, és csak csitult, majd végül kialudt. Sok dolog közrejátszott, ami keltette a vihart,. Volt, hogy én voltam a hibás, volt hogy ő, de voltak olyanok is, amikről igazából se ő, se én nem tehettem, csak nem hitt nekem. Pedig sosem hazudtam neki. Soha. Semmiben. Eszembe se jutott volna…

De végül tényleg kialudt a tűz. Reméltem, hogy lehet egyszer valaminek szép vége, mint a filmekben, vagy jön a happy end… de se happy end, se szép vég nincsen. Hogy miért, nem tudom. Bennem is van hiba, ezt nem tagadom, tisztában vagyok azzal, hogy milyen vagyok, és milyen nem. Van, hogy én szítom a vitát, de sajnos ott tartunk, hogy beszélgetünk néha, és ha valami egy picit nem tetszik neki, már támad, mint egy anyamedve, akinek el akarják rabolni a csemetéjét…

Nem tudom mitől változott így meg minden, nem tudom, hogy mitől lett olyan a kapcsolatunk, mint két ádáz ellenségnek, és soha nem is fogom megérteni, hogy miért így kellett alakulnia, és miért így kellett vége lennie. Én próbáltam barátként kezelni, hogy szép legyen az emlék, ami megmarad. Ő ezt nem hitte el, nem tudott barát lenni, és inkább elkezdett ellökni, elkezdett lehordani, elkezdett belekötni mindenbe, amit mondok…

Az a kétévnyi tűz, amiről azt hittem, hogy soha nem múlik el, ami felépített bennünk egy közös jövőt, olyan hirtelen illant el, mint egy gyors nyári zápor.

Csak ez a zápor nem hozott felfrissülést, új életet, új reményeket. Ez a zápor inkább hasonlított valami szörnyű katasztrófához, mint egy hűs frissítőhöz.

Soha nem éreztem még így az elmúlást, a magányt. Soha nem hiányzott ennyire egy ölelés, egy csók, és soha nem éreztem magam így megtiporva.

Kicsit kételkedem már abban, hogy valóban jó dolog egy ilyesfajta érzés, rengeteg kétely van bennem. Hiszen ahogyan Murphy is megmondta: „Ami elromolhat, az el is romlik”…

Nincs olyan dolog, ami nem romolhat el. A mai világban nincs…