Kedves Szakítshabírsz BLOG!

Mellékelten küldöm saját történetem, ha sztorim sikert arat, küldök még, hisz annyi minden történt már velem az élet során...

Történetem nem egy szokványos szakítást elevenít fel, sokkal inkább egy harmadik személy közbelépése miatti bonyodalom leírása.

A szüleimmel megünnepelt 19. születésnapom után egy héttel unokahúgom hívott magához vendégségbe, ahol még egyszer felköszöntöttek a barátaim. A buliban aztán figyelmes lettem egy lányra, aki néhány elfojtott mosolyt villantott felém. Játékosnak ugyanakkor félénknek tűnt. Nagy szemeiből hívogató melegség áradt, középen elválasztott dús, hullámos haja rakoncátlanul omlott alá. A tincsekkel sehogy sem tudott (vagy akart) megbirkózni. Miután meggyőződtem, hogy nem csak az elfogyasztott ital mennyisége (noha az még nem volt jelentős) okozta optikai csalódás áldozata vagyok, és valóban engem fixíroz a tündérke, megszólítottam.

Szemlesütve felelgetett, inkább nyávogott a kérdéseimre én meg attól a pillanattól kezdve a hálójában vergődtem hosszú, iszonyúan hosszú hónapokon át.

Persze haza kísértem. Naná, hogy hívhatom másnap. Igen, igen Ő is szeretne velem találkozni. Puszi nix. Viszlát.

Haza lebegtem és nagyszabású tervek szövögetésébe kezdtem. Másnap délelőtt hívtam, a mobiljába egy olyan hang szólt bele, mintha az illető ráspolyt nyelt volna. Udvariasan bemutatkoztam és mondtam, hogy mi járatban vagyok. Majd erős zaj (talán a tag kezéből kiesett a telefon, ezután csend, de a vonal nem szakadt meg. Kíváncsiságból vártam egy darabig. Végre beleszólt a kicsike. Mondta, hogy kint volt a konyhában és az apja vette fel, de már elment és most tud beszélni. Akkor még nem volt furcsa, hogy az apja miért kapkodja fel a telefonját. Később viszont már egyáltalán nem volt az.

Lehet szó randiról de csak kilencig maradhat. Ajaj, gondoltam, a második intő jel. Este érte mentem. Csók nix. Kézfogás csak véletlenül, lopva, és akkor is kihámozza magát minduntalan. Na, sebaj, gondoltam az ujjai legalább fürgék. (nem igaz, akkor még erre nem gondoltam, vak voltam, mint egy denevér. Szerelmes denevér.)

Így ment ez hónapokig. Sokat és jókat beszélgettünk. Tényleg. Csók és simogatás csak ünnepnapokon. Egyik alkalommal közölte, hogy Ő mélyen vallásos és szeretné tudni, mit szólok ehhez. Semmit nem szóltam, addigra már egy hülye is rájött volna, noha ezzel még véletlenül sem traktált. Folytatta. Tudja, hogy egy ideje bizonyos feszítő problémák jelentkeztek nálam (ha így is volt, igyekeztem leplezni) és nem vagyok közömbös számára bla,bla,bla. Neki is szüksége volna egy kis lazításra, de az apja megöli, ha megtudja, hogy ízé (miért kéne megtudnia?) És különben is úgy tervezte, hogy csak ha komolyabbá válik a kapcsolatunk stb., ja, és a szülei ebédelni hívtak vasárnapra.

Vasárnap. Régi idők mozija. Rendes rőzse és ruházat, virág anyucinak, csoki Marcinak, az öcsikének.

A Haller utcai hűtőházak sem lehelhetnének fagyosabb pillantást rám, mint a zord atya acélszürke szemei. Szögletes áll, vastag keretes szemüveg, és mint egy kétméternyi kopasz szikla nézett le rám, a kis pondróra. Kezet ráztunk. (akár satuba is szoríthattam volna) Nem azt mondta, hogy örül, hogy meg ismert, hanem milyen jókötésű gyerek vagyok és víg a szíve (szó szerint), hogy a lánya éjjelente nem mászkál izmos kíséret nélkül az utcán. (Persze, hogy nem, mert kilencre mindig haza ért.)

Marcika meg kicsi, simaszájú korcs, hogy messze gurult az alma a fájától az biztos.

És hogy miért olyan messzire, arra anyuci adta meg a választ. Negyvenes, kissé feslett arcú, ám roppant nagyvonalúan felszerelt mama. Élénk és ügyetlenül leplezett figyelemmel irántam. Az asztali áldás utáni ámen, volt a leghosszabb beszélgetésünk, amit speciel nem bántam, mert a kőben sütött rántott csirkével birkóztam. Kedvesemre kacsintottam, aki viszonozta. Már-már kezdtem szórakoztatónak találni a délutánt, amikor az atya beszélgetni hívott a dolgozószobájába. - Most elkenem a szádat kis takony, amiért a lányommal hetyegsz! Nézéssel a szemében. Oké, essünk túl rajta. Dumáljunk.

Megvolt a hegyi beszéd a kelleténél talán egy kicsit hosszabb is. Végre kiszabadultam apuci karjaiból, hogy beleesek anyuci karjaiba. Mit szépítsem anyuci rám pörgött. A nagyobbik baj, hogy én is anyucira, de passzív maradtam, amíg lehetett. És elég sokáig bírtam. De nem elég sokáig.

Sok minden nem történt, de ami igen azt a simaszájú kis patkány leadta Tündérkének.

Ezek után kitartóan magyaráztam a magyarázhatatlant. Hónapok teltek el és hiába ecseteltem, hogy technikailag nem történt semmi, sőt tulajdonképpen egy hős vagyok, mert ellenálltam anyucinak. Nagyképű, p..civadász, aljas féreg voltam. S noha a lényeget illetően a kedvesem nem sokat tévedett önhibámon kívül elvesztettem azt, akit igazán szerettem. Sírás, telefonok (apucitól is, hogy akkor most mi van? Nem tudta.)

Kérlek, adj még egy esélyt! Nix. Beszéljük meg! Nix. Csak egy utolsó, tisztázó beszélgetést! Nix. Futottam a pénzem után. Anyuci megâ026..

De ez már egy másik történet.

Die another day