Kedves szakítósok!

Régóta olvasom a blogot, gondoltam én is gyarapítom három rövidke történettel.

Mindhárom előzménye az, hogy a kicsi lelkem éppen apró darabokban hevert egy Zsebadonisz miatt (ez egy másik történet, jóval hosszabb és fájdalmasan viccesebb), és valahogy jó ideje nem volt kedvem a másik nem bármely egyedéhez közeledni. No, és mit gondolnak ilyenkor a "barátok"? Persze, hogy segíteni akarnak, ha már egyedül nem megy. Íme a segítségek (egy része), plusz a ráadás, hogy haveri támogatás nélkül is tudok balek lenni:

No 1.:

Felhívott az egyik barátosném, hogy mennyire jó lenne elmenni valahova, és én gyanútlan marha, gondoltam, de jó lesz majd, úgy is milyen ritkán tudunk komolyan beszélni. Egy csendes kis kávézóban találkoztunk, elkezdtünk fecsegni, csak azt furcsálltam, hogy folyton az ajtó felé tekintget. Aztán egyszer csak belépett egy kb. velünk egykorú (akkor voltam 20), nem valami jólszituált (az a gebetipus, olyan fogakkal, mintha úgy dobálták volna a szájába) fiú és odalépett a barátnőmhöz:

- Szia, nem is sejtettem volna, hogy itt találkozunk. - látványosan lefejeltem az asztalt. Aztán gyors bemutatás, kis beszélgetés hármasban és a barátosném a telefonjára nézett:

- Jaj, észre se vettem, hogy hívtak, mennem kell. - Ó, hát persze, ez csak természetes. A lányka összepakolt és rohant is el, én meg kettesben maradtam az antidonjuannal.

- És amúgy mit csinálsz? – kérdezte a fiú (a nevére már nem emlékszem) és elkezdődött valami beszélgetésszerű. Az agyam már pánikterveket dolgozott ki, köztük a kávézó elleni bombamerényletet, mikor közölte, hogy haza kell mennie, megetetni a tengerimalacait (amikről addigra már mindent tudtam).

- Felhívhatlak majd? – kérdezte hatalmas boci szemekkel. A lelkemben ájultra vertem az anyai ösztönöket és közöltem, hogy sajnálom, de nem. – De miért? – kérdezte vádlón, közben különböző válaszok kergették egymást az agyamban, például, hogy nem akarlak elvenni a tengerimalacaidtól, de azért konszolidáltam magam, és finoman megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet, hogy ha most leszállna az égből a tökéletes férfi, vele is inkább monopoliznék (kb. tényleg így éreztem magam). Erre iszonytatóan magas hangon kifakadt: Persze, te is olyan vagy, mint a többi hülye pics@! Csak mert anyámmal élek, nincs saját lakásom, márkás ruháim, már nem is vagyok jó, mi? Amúgy meg nem is tetszel! – erre kicsörtetett, én meg ott álltam a kávézó közepén, mindenki engem bámult, és reszkettem az elfojtott nevetéstől.

No 2.:

Pár héttel később, néhány lánnyal elmentünk bulizni, és „véletlen” odakeveredett az egyik lyányka volt osztálytársa is. Kedves fiúnak tűnt, jól nézett ki, tudta is ezt, és ki is használta. Mint egyetlen egyedálló, persze én voltam a célpont (és persze ezt ő tudta, úgy, hogy csak az egyik lányt ismerte. Ilyenek a véletlenek…). Egész este táncoltunk, jókat nevettünk, szóval úgy gondoltam, ha más nem, legalább volt egy jó éjszakánk. Mikor elindultam volna, még félrevont, elkérte a számom, adott egy puszit a homlokomra (itt már-már megrezdült a pici szívem, hogy nem rögtön a számra pályázik, vagy lejjebb…). Másnap a telefoncsörgésre ébredtem, megbeszéltük, hogy délután elmegyünk kávézni.

Találkoztunk az egyik kávézóban, körülbelül két órát beszélgettünk, folyamatosan flörtöltünk, valahol az égben a romantika manifesztálódott, nyúlós lett, rózsaszín, és csöpögött a földre. Már itt sejthettem volna, hogy valami nem lesz rendben.

Megkérdezte, hogy nem megyünk-e sétálni, mondtam, hogy nagyon szívesen. Már a nyakamból csorgott az a rózsaszín lötty, mikor elkérte a számlát és mondta a pincérnek, hogy jöjjön vissza pár perc múlva. Ezen úgy elgondolkodtam, azon meg még jobban, hogy mit számolgat ennyire.

- Na akkor a te részed XXX forint (már nem emlékszem mennyi). – a romantika, úgy ahogy volt felszívódott, és mintha egy vödör vizet löttyintettek volna a nyakamba. Kifizettem a részem (az igazat megvallva, akkor is kifizettem volna, ha nem mondja, de ez így öhm…), és szépen elindultunk. Az első sarkon közöltem, hogy én jobbra sétálok, ő meg majd balra, és ez maradjon is így. Még aznap kaptam egy sms-t, hogy nem érti mi bajom. Visszaírtam neki a bunkó voltál igen finomított formáját, erre pár perccel később jött a válasz: „Ti akartatok egyenjogúságot, nem? Akkor miért kéne nekem fizetni?” nem pont így, de ez volt a lényeg. Annyit írtam vissza, hogy nekem többé nem is kell fizetnie, és kitöröltem a számát. Szerintem ő is így tett az enyémmel.

No 3.:

Eltelt megint pár hét laza önmarcangolásban, mikor volt még az egyik órámig két órám, gondoltam nem megyek haza, beültem a törzshelyünkre, hátha lesz ott ismerős.

Kávézgattam egy kicsit, olvasgattam, mikor szomszéd asztalhoz leült egy kigyúrt, izmos fiú. Sosem voltam oda az izomkolosszusokért, de neki valahogy annyira szép volt az arca (nem, nem jóképű volt, hanem szép), hogy nem bírtam nem mosolyogni rá. Szemezgettünk egy darabig, majd átült mellém. Beszélgettünk egy húsz percet, közben befutott pár évfolyamtársam, és természetesen nem vették a lapot (miért is ne üljenek oda, és röhögjenek a pipacsvörös arcomon?). Aztán el kellett mennem órára, megbeszéltük a fiúval, hogy másnap este találkozunk.

Másnap felöltöttem a harci díszt és elindultam a nagy találkára. Meg is találtuk egymást, köszönés, a szokásos feszengős hogyvagy?, aztán mikor visszakérdeztem megindult a kétórás monológ. Elmesélte mi volt a konditeremben, a szoliban, hogy mennyit bír nyomni fekve, satöbbi, szóval róla volt szó, róla és róla. A monológ közben önkéntelen beugrott a Johnny Bravo című rajzfilmsorozat, aztán eszembe jutott, mikor Johnny valamelyik részben megszólal: „Na, de eleget beszéltem, beszélj te is, mit gondolsz rólam?” Könnyezni kezdtem az elfojtott nevetéstől és nagyon komolyan próbáltam kiűzni a képet az agyamból. De sajnos nem ment, sőt, egyre durvább hasonlóságokat fedeztem fel a fiú és a rajzfilmfigura közt (tökéletesen belőtt, szőkére festett haj, fekete póló, farmer, és unalmas önimádat. Csak a napszemüveg hiányzott.). Néha elkaptam egy-egy életbölcsességet, mint hogyan kell olajozni az izmokat, meg hasonlók.

A kétórás monológ után aztán megszólalt: Jaj, de csak én fecsegek, mondj valamit te is. És itt kirobbant belőlem minden, potyogtak a könnyeim, szóval gyorsan kimenekültem a mosdóba és próbáltam lehiggadni. Mikor visszamentem szegény fiú annyira rémülten nézett rám, mint még soha senki. Megkérdezte jól vagyok-e, mondtam igen, és megkérdeztem, ismeri-e azt a mesét. Azt felelte, hogy igen, de nem szimpatikus neki a főhős. Na itt újra remegni kezdtem, de valahogy tudtam uralkodni magamon. Aztán elbúcsúztunk, és többet nem láttam.

Remélem nem hosszúak, és végigtudtátok rágni magatok rajta.

Csiguci