Emlékeztek még vl kedvenc levélírójára? Segítség itt. Hát megjött az a zsebadoniszos történet is, nincs benne se vidámság, se Johnny Bravo, csak nagy-nagy szomorúság. Nem akarok szpojlerezni, de akinek gondja volt a hétfő délutáni poszttal, annak lehet most is lesz.

Kedves szakítósok!

Nos, íme a Zsebadoniszos történet, nagyon dióhéjban, mert annyira nem akarok rá visszaemlékezni, ezenkívül a két éves történetünkből, az első másfél év kergetőzése teljesen érdektelen. Zsebadonisz pedig az olyan egyed, aki magát tökéletesnek hiszi, antik szoborszerű arca van, és mindez kicsinyített verzióban.
Az első másfél év tartalma: találkoztunk egy egyetemi felvételin, de teljesen más helyre kerültünk mindketten. Telefonálgattunk egymásnak, néha találkoztunk, nagyon jó barátok lettünk, és igen, beúszott a képbe a rózsaszín köd is, beleszerettem. Távkapcsolatba korábbi rossz emlékek miatt nem akartam belemenni, ő meg amúgy se, úgyhogy maradt a lélekpingpong a felejtés project és a szerelmes vagyok érzés között.

Aztán a harmadik év májusában történt egy kisebb fajta változás. Felutaztam Pestre intézni néhány dolgom, és fent töltöttem egy hétvégét. Elmentünk együtt bulizni Zsoltival (úgyis magára ismer, ha olvassa a blogot…) és annak rendje és módja szerint megtaláltuk az utat egymás ajkaihoz. A rózsaszín ködbe lila angyalkák keveredtek, és kalapáccsal verték a fejem. A csók után aztán egy részéről rémült beszélgetés: nem akarom elrontani a barátságunk, ésatöbbi, ésatöbbi. Próbáltam nyugtatni, már nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy megcsókolt.

Aztán eljött a nyár, és Pestre kellett mennem gyakorlatra, egyik barátnőm helyett beköltöztem az albérletébe, minden szép volt és jó. Már első este átjött hozzám, hozott egy üveg bort, majd amikor kiürült, pár lábról ledöntő mondatot eresztett le a torkomon, amitől megrészegültem és megtörtént. Utána beszélgettünk és közölte, hogy ha úgy nézzük, én voltam neki az első. Ha úgy nézzük, van olyan szerelem, ami nem vakká, hanem gyökérré tesz; a lila angyalkáim, már néptáncolt jártak az agyamon, úgyhogy, az a „ha úgy nézzük” eltűnt valahol a két topogás közt.

Ezután egy hónapig minden este valami ürüggyel nálam aludt, de az esetek 99%-ban tényleg csak aludtunk. Ezt naiv énem elkönyvelte a tapasztalatlanságnak és a folyamatos buliknak. Nekem és az angyalkáknak már ez is elég volt, olyan boldog voltam.

Hivatalosan is egy pár voltunk, és igaz már ismertem a barátait, de azért jól esett, mikor bemutatott: Ő a barátnőm. Csak a reakció volt furcsa: döbbent arcok és a „Zsoltikám, megjavultál?” című kérdés. Ha eszemnél vagyok, ezen el kellett volna gondolkodnom, de mindenhol voltam (legfőbbképp valahol az égben), csak nem magamnál.

Második hét körül pedig már egyedül járt el, mindenfelé, én meg hagytam, mind egyéniségek vagyunk címszóval; én is eljártam a barátnőimmel ide-oda, de mindig felhívott, hogy jaj, egy kicsit had jöjjön már fel hozzám éjjel, el akar mesélni pár dolgot.

Pár nappal a születésnapom előtt, azonban valami megváltozott. Előtte egész nap beszélgettünk, minden pillanatot elmeséltünk magunkból (még akkor is, amikor csak barátok voltunk), minden kósza gondolatunk elmondtunk egymásnak, most pedig alig szólt.
Megkérdeztem mi baj, erre annyit mondott: hiányzik valami. Nem hazudott, tényleg hiányzott neki valami… rólam. Végigbeszélgettük az éjszakát, és a végére már istennő, királynő, angyal, tündér és ezek különböző kombinációja voltam. Dél körül ágyba vittem neki a reggelit, és minden újra tökéletes volt.

Kettesben megünnepeltük a születésnapomat, a hétvégén pedig megbeszéltem a barátnőimmel, hogy elmegyünk valahova, persze Zsolti is jönni akart. Nagyobb társaság volt, jó idő és jókedv, így sétáltunk végig a körúton, de a végért gyászmenet lett.

Egyszer csak utánunk üvöltött egy fiú: „Zsolti, hé Zsolti”. Megálltunk, a fiatalember keresztbeálló szemekkel Zsolti nyakába borult és közölte: „Rég láttalak az Alibiben”, és megmarkolta a kedvesem hátsóját. Zsoltim érezte, hogy ebből nem mászik ki jól, lányos zavarában válaszolgatott a fiúnak, aki továbbra is simogatta, én meg először összekapartam az állam a földről, és bármilyen erősen pumpálta a szívem a vért a testembe, halálsápadt lettem.

A fiú továbbindult, Zsolti rám nézett, vigyorogva, de ugyanolyan fehéren, mint én, remegő ajkakkal (ez a kép beleégett a tudatomba) közölte, hogy az egyik haverja. Tudom, hogy nem nőies, meg undorító, de én ott a helyszínen elhánytam magam. A barátnőim hívtak egy taxit, hazavittek, én zokogni sem voltam képes, csak kergettem a rózsaszín ködöt és a széthulló életem.

Hajnalban kaptam egy sms-t, amiben annyi állt, hogy „Sajnálom, beszéljük meg”. Két napig nem bírtam válaszolni rá, aztán az undort felváltotta valamiféle perverz kíváncsiság, és a tömény hülyeség, hogy talán mégsem az volt, aminek láttam. Visszaírtam neki, hogy este jöjjön át.

Pontban hétkor megjelent az albérletemnél, és következett egy egész estét betöltő műsor: elmondta az igazat. Elmondta, hogy nem biztos magában, hogy igaz, vonzódik a fiúkhoz, de családot akar, gyerekeket, hogy én voltam/vagyok az első nő az életében, előttem csak férfiakkal volt, remélte, nem derül ki, ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán a kegyelemdöfés: valamennyire azért szeretett. Innen nem emlékszem arra, amit mondott, csak arra, hogy éjfél körül közöltem vele, ideje lenne menni.

Azóta nem láttam. Még kb. két hétig kaptam tőle néha egy-egy e-mailt, vagy sms-t, hogy ne haragudjak, nem így akarta, satöbbi. Én válaszoltam rájuk, aztán ő nem válaszolt. Végül olyan három hónap után kaptam egy sms-t, amibe csak annyit írt: „Ady: Elbocsátó szép üzenet”. Azt nem tudom, hogy elolvasta-e a verset, vagy csak a címe miatt küldte.

Szóval ennyi. És a tanulság: ha megjön a szőke herceg fehér lovon, előfordulhat, hogy lelép a lovászfiúval.

Csiguci