Sziasztok!

A kezdetektől olvasom a blogot, azzal vigasztalódván, hogy időről időre mások is szakítanak... Íme az én gyönyörű történetem, ami alátámasztja, hogy a távkapcsolatokban nemigen célszerű hinni, bár szerintem nem emiatt lett vége. Kíváncsi lennék a véleményekre, ugyanis jómagam értetlenül állok a dolog előtt, azt se tudom, most akkor ki szakított kivel, ha egyáltalán... Sajnos a történet egy amolyan évekig tartó elnyújtott szakítás, ezért bizony ki kell fejtenem az egészet.

A történet 2005 elején kezdődik, mikor is, ahogy azt kell, kimentem Spanyolországba Erasmussal. Életem legbrutálisabb visszautasíttatása állt mögöttem akkoriban, ezért nem voltam valami vidám, szép lassan próbáltam összekaparni magam, és ennek keretében elrángattam a lakótársnőmet egy amolyan internacionális buliba, ahol megismerkedtem a tárgyszeméllyel (nevezzük Luis-nak). Ez a Luis egy latin-amerikai országból származott (ezt anonimitásom megőrzése érdekében nem pontosítanám), már 5 éve Európában élt, és elsőéves doktorandusz volt akkoriban. Elkezdett nyomulni rám, majd, amikor vége lett a bulinak, mentünk tovább négyesben az ő haverjával, aki, micsoda véletlen, az én társnőmre vetette rá magát. Természetesen sűrűn iszogattunk közben, majd a búcsúzásnál a következő dialógus zajlott le:

- Megadod a számodat?
- Minek az neked?
- Hát hogy fölhívjalak.
- Aztán minek?
- Hát hogy találkozzunk.

Megadtam, magam se igen értettem, miért, hiszen látszott, hogy nagyon bejövök neki, és bár ő is szimpatikus volt nekem, épp ezért nem akartam megbántani azzal, hogy párat randizok vele, majd kirúgom (fiatal voltam még akkoriban, 23 éves, ő meg 30). Lám-lám, már másnap hívott, hogy menjek vele vacsizni. Így is tettem, nagyon szép este volt, amit a következő héten hasonló esték követtek, mindennap éjszakába nyúlóan vacsiztunk, iszogattunk stb. egyetem után. Az egyik ilyen napon, talán a 3. randi lehetett, megmondtam neki, hogy ez részemről bizony nemigen fog menni, mert én nem bírok így belelkesedni már a dolgok elején. Erre, bár hihetetlenül hangzik, láttam, ahogy a szemében kihuny a fény... Abban a pillanatban megbántam, és mindent elkövettem, hogy visszacsinálhassam, ami sikerült is...

A következő hétvége egy amolyan négyes vacsival kezdődött nálunk, azt pedig mindenki el tudja képzelni, mivel folytatódott :) ki se néztem volna ilyesmit egy ilyen széplélekből... Találkozgattunk szépen utána is, majdnem mindennap, és bizony nagyon az elején elhangzott még egy sajátos párbeszéd:

- (ő) Szeretlek.
- (én) Ugye ezt most rosszul hallottam...?

Gondoltam, nekem már úgyis mindegy, meg ennek úgyis vége lesz, mielőtt hazamegyek, így, bár bántott egy kicsit a lelkiismeret, randizgattam vele tovább. És ahogy egyre jobban megismertem, bizony magam is kezdtem megszeretni, ami hiba volt. Április felé már arra célozgatott, hogy akkor ugye meghívom magamhoz Magyarországra nyáron, én meg mondtam, hogy korai még ez, majd meglátjuk, ki tudja, együtt leszünk-e még addigra. És bizony együtt voltunk, és meghívtam, tegyük hozzá, hogy nem volt könnyű leszámolni a szülői előítéletekkel, hogy ők ott az ő hazájában tutira mind drogosok, meg lenézik a nőket stb... Együtt jöttünk haza, voltunk a Szigeten, meg a Balatonon, meg megmutattam neki Budapestet, szépen telt a nyár. Augusztus vége felé már magam kérdeztem rá, hogy nem kéne-e megvennie a jegyét vissza Spanyolországba (nem mintha azt akartam volna, hogy menjen, előre féltem az elválástól), mire ő, hogy ó, hát azt már rég megvette neki a haverja a dombornyomatos kártyájával, és egy hét múlva utazik. Ez már egy intő jel volt, persze ki is buktam, amiért nem mondta, mikor utazik, azt a bizonyos hetet végig is bőgtem. De gondoltam, nem baj, micsoda véletlen, mindkettőnknek két év van hátra a tanulmányainkból, utána majd szépen együtt élünk valahol, nekem mindegy, én mobilis vagyok... Mondtam, hogy októberben mennék (látogatóba mindössze), ő meg, hogy nem, ő akar jönni, ezen jól összevesztünk, de persze ő jött akkor is, meg karácsonyra is. Még az ősszel megvolt a nagy kiábrándulás, mert a dombornyomatos haver nőjének vonatkozásában, akit megismertem közben, és igen képmutató és agresszív teremtésnek bizonyult, azt találtam mondani Luis-nak, hogy utálom, és legszívesebben agyonverném (a maca nagyon ellenséges volt velem szemben), mire az volt a válasz, hogy ó, hát én nem is tudtam, hogy te képes vagy gyűlölni! Marha nagy veszekedés, mondom neki, de hát régen a te "kék világodnak" neveztél (mi mundo azul, a szemszínemre utalt vele; ők odaát csakugyan úgy beszélnek, mint egy szappanopera), ő meg, hogy igen ám, csakhogy az a kékség bezavarosodott (turbio), na hurrá. Végül belenyugodott, hogy nem egészen olyan vagyok, mint amilyennek elképzelt... Januárban (2006-ot írunk immár) sikerült kikönyörögnöm végre, hogy kimehessek (bizony, itt kezdtek megfordulni a szerepek), és unszolásomra még abba is beleegyezett, hogy az egy hétből kettő legyen. Nem szerette ugyanis, ha ott vagyok, mondván, hogy ő akkor nem tud koncentrálni a doktorátusra, meg különben is, neki az a kikapcsolódás, ha ő jöhet. Mégis mentek a dolgok valahogy, skype mindennap, utazások, a maradék időmben meg hülyére tanultam, dolgoztam, valamint spóroltam magam, érthető okokból. Közben kiderült, hogy a három év doktorátusból három és fél lesz, no de sebaj. 2006 nyarán meghívott az ő messzi hazájába, el is mentem, anyukájánál laktunk, vitt minket mindenfelé, gyönyörű volt. A kinti katolikus rokonság persze kérdezgette, hogy mi lesz az esküvővel, ő meg válaszolgatott, hogy majd Magyarországon, perszepersze. Szeptemberben esküdött a nővérem, eljött az esküvőre is, és nyilvánosan, valamint kettesben is beszélt velem arról, hogy a mi esküvőnk majd hogy s mint lesz. Közben célzott kérdésemre közölte, hogy abból a három és fél év doktorátusból bizony négy lesz. Én meg időközben ügyesen lőttem egy másik ösztöndíjat Spanyolországba, mondván, hogy akkor nem sietek annyira avval a diplomával én se, csakhogy sajnos pont az ország másik végébe, így az elkövetkezendő 8 hónapban se láttuk egymást sokkal többet, mint annak előtte, mivel az út drága is volt, meg hosszú is. Karácsonykor kint maradtam, hozzá eljött az anyukája, majd ketten eljöttek hozzám, ott ünnepelgettünk meg turistáskodtunk 2 hétig. Ekkor kezdődtek a súlyosabb problémák. Mondta, hogy nem jó ez így, állandóan veszekszünk, pedig nem is, legalábbis nem sokat, és nem többet, mint annak előtte. Majd pedig, midőn egy alkalommal szóba hoztam az esküvőt, közölte, hogy ő engem soha nem akart elvenni. Mondom, hát dehogynem, hiszen azt mondtad. De ő azt nem mondta. De, mondom, igen, ekkor és ekkor. Ja, mondja ő, de azt nem gondolta ám komolyan, ő ellenzi a házasságot, mert az egy hülye szociális konvenció, és csak azért mondta, mert nem akart nekem meg a rokonainak csalódást okozni. Mondom, jól van, azért azt ne várd, hogy ezen seperc alatt túlteszem magam.

Január végén borzasztóan összeveszett velem egy apróságon (hogyan is jussak el Madridból a városomba éjszaka), osztotta a hülye tanácsokat, én meg mondtam, hogy de ezt nem lehet, majd megoldom, ő meg halálosan megsértődött, amiért nem hallgatok rá, és duzzogott ezerrel. Erre azt találtam mondani neki, hogy olyan, mint az apám (akire duzzogási képességének kapcsán csakugyan emlékeztet kissé), és itt aztán még jobban megsértődött, ki akart rúgni, 1 hónapig (már 2007. februárját írjuk, ugye) nem döntött, mindennap kötelességszerűen fölhívott 5 percre, és rendkívül ridegen eltársalgott velem. Közben kiderült, hogy nem is én vagyok a hibás (mondta ő), hanem ő maga, mert ő most depressziós (a doktorátus 2. évétől tanulási mániás lett ugyanis, napi 12-14 órákat tanult, szombat és néha vasárnap úgyszintén), és ő most nem tud velem foglalkozni, neki most magával kell törődnie. Legkésőbb akkor kellett volna hagyni, hogy vége legyen. Ez ment tehát egy hónapig, nekem akkor súlyosabb problémáim is voltak, azt kell mondjam, szerencsére, így nem is fogtam föl a helyzetet teljes komolyságában. Végül nagy nehezen beleegyezett, hogy február végén elmenjek hozzá, és egy időre normalizálódott a kapcsolatunk. Attól fogva viszont csak akkor találkoztunk, ha kikönyörögtem, és bizony az ő útjait is nekem kellett fizetnem, ha azt akartam, hogy jöjjön. Eleinte mindig össze tudta spórolni, akkoriban meg az összes pénzét könyvekre, filmekre, ilyesmire költötte, és ha hívtam, mindannyiszor közölte, hogy nincs pénze. Nem baj, én spóroltam kettőnk helyett is. És egyre munkamániásabb lett, ezzel párhuzamosan egyre rosszabbul ment neki a kutatás meg a tanulás, az a színvonal bizony még neki is magas volt, pedig nem egy buta ember (az még egy érdekes adalék, hogy 1. szerinte ő csak akkor lesz teljes értékű ember, ha lesz a neve előtt egy Dr., 2. eredetileg ellenben csak azért kezdte el a doktorátust, mert nem kapott munkát, és csak így tudott Európában maradni).

Májusban hazamentem, leállamvizsgáztam szépen, és júliusban kimentem hozzá, mivel nagy kegyesen beleegyezett. Három hétre mentem, abból mindössze egy napot töltött velem, a többi napon csak este láttam, vasárnapok beleértve természetesen. Elfoglaltam magam, mivel voltak ott jóismerőseim az erasmusos időkből, meg elutaztam pár napra egy másik városban élő barátnőmhöz, meg playa meg sopping... Csakhogy ő közben megpályázta a hosszabbítást, nekem azt mondta, automatikusan megadják, de érkezésem napján derült ki, hogy hoppá, mégsem, szeptemberig maradhat az országban, és a tanulmányait se fejezheti be, ennek megfelelő is volt a légkör, részéről teljes összeomlás. Beadott egy fellebbezést, aminek szeptemberre ígérték az eredményét, és neki szept. 30-ig volt vízuma...

A magam részéről még mielőtt kimentem, kaptam egy igen jó állást, hazajövetelem után el is kezdtem dolgozni. Ő augusztusban jött két hétre (na ki fizette a jegyet és az összes itteni költséget...?), próbaidősként persze nem mertem szabadságot kérni, de azért sikerült valamennyit együtt lenni. Budapest már nem volt jó neki, meg a szüleim balatoni nyaralója se, ezért a két hétvégén elvittem erre-arra. Közben egyre jobban megutálta a családomat, akik mondjuk szintén nem voltak valami udvariasak vele (pl. előtte veszekedtek egymással), ezért is történhetett, hogy midőn ő délelőtt elindult a repülőtérre (én már az irodában), a szüleim szerint el se köszönt rendesen, meg se ette a reggelijét, hanem elrohant. Megbeszéltük, hogy útbaejt engem, délután megy a gépe, ebédszünetben találkozunk. Na, akkor láttam utoljára.

Közben mondta, hogy ha nem kapná meg a hosszabbítást, idejönne hozzám Magyarországra, mert mit is kezdene ő Spanyolországban vízum és egyetem híján, aminek egyrészt örültem, másrészt nagyon megijedtem, hogy mi lesz itt, ha depressziósan kezdjük a közös életet. Mivel volt már önálló keresetem, elköltöztem otthonról, többek között azért, hogy amennyiben jön, ne merüljön fel, hogy a szüleimnél laknánk esetleg, mert ennek egyik fél se örült volna. Éldegéltem magamban, dolgozgattam, közben küzdöttem a 2. diplomámért. Az egész szeptember azzal telt, hogy vártam a híreket, vele együtt, és idegbeteg voltam, egyrészt, hogy mi lesz itt, ha jön (és ez minden várakozással telt nap után valószínűbbnek tűnt), másrészt, hogy mi lesz, ha nem jön, mert nem úgy tűnt, mintha ez így továbbra is tudna működni. Szeptember 30-án (!) közölte végül, hogy hurrá, megkapta az 1 év hosszabbítást. Történetünk vége felé közeledik.

Mikor utána legközelebb beszéltünk skype-on, eszébe se jutott célozni rá, hogy esetleg látni szeretne. Engem meg hatalmába kerített valamiféle gyanú, és megkérdeztem, akkor ezek szerint pontosan mennyi hosszabbítást is kapott, mondta, 12 hónapot. Kérdeztem, akkor mikor is lesz a kezében a diploma, ő meg vetített és hárított percekig, és végül kinyögte, hogy igazából 2008. márciusában, mert nem elég a 4 év sem, és már meg is pályázott valami másik ösztöndíjat is, hogy maradhasson még annál is tovább. Erre már nem bírtam tovább (mindig kértem, hogy ossza meg velem a terveit a jövőről, mert akkor úgy készülök magam is, de soha nem tette), mondtam neki, hogy gondolkodnom kell, majd kereslek, szia. Ő meg először, hogy b*zmeg, és mikor látta, hogy komolyan gondolom, hogy jajjaj, ne tedd le, neharagudj. De letettem, és egy hét múlva írtam neki egy emailt, melyben megkértem, hogy tájékoztasson a jövőre vonatkozó terveiről, mert én ezt nem bírom tovább, és nincs erőm folytatni úgy, hogy ő nem tudja, velem akar-e élni egyáltalán (minden, a jövőre vonatkozó kérdésre "nem tudom" volt a válasz). Válaszolt (papírlevélben!), hogy jajjaj, ő mennyire szenved (addigra már pszichológushoz is járt, az én rábeszélésemre), és milyen bizonytalan a jövője neki, és hogy nem bírja túltenni magát a tizenegynéhány éve történt tragédián, merthogy 20 éves korában fél év különbséggel meghalt az apukája és az első szerelme... És hogy ő mennyire azt akarja, hogy boldog legyek, ezért ne várjak rá, hanem menjek tovább, ámde hagyjam nyitva a lehetőséget, mert talán egyszer majd egyszer visszajön hozzám, ha összekaparta magát.

Erre válaszoltam neki egy ösztönző levélben, hogy némi optimizmussal ruházzam fel, de persze nem volt foganatja. Hetente-kéthetente keresett, mindig depizett, én meg bátorítgattam. Akkor telt be a pohár, amikor egyszer, már decemberben közölte, hogy részben én is hibás vagyok, hogy ő ide jutott, mert én mindig azt hiszem, hogy igazam van, és én ezzel őt sokszor megbántottam. Kértem, hogy mondjon példát, mondta, hogy hagyjam békén, nem mond, és inkább gondolkodjak el rajta magam, hogy mit hibáztam.

Ekkor döntöttem úgy, hogy nem ártana végre lezártnak tekinteni a dolgot, de persze keresgél azóta is, jött a csomagocska karácsonyra, születésnapra, ma meg a valentinnapi sms, nahurrá.

Most meg a magam részéről egy olyan férfival vigasztalódom, akivel már tavaly nyár óta lógott valami a levegőben, csak éppen eddig nem volt semmi, mert nem akartam Luis miatt, hahaha... Még mielőtt kezdődne a MNK, jelezném, hogy az illető tud a Luis-ügyről, és nem bánja; persze szerelemről szó sincs részéről. Részemről meg még mindig Luis irányában van van szó szerelemről...

Na, erre varrjatok gombot...!