Az én történetem arról szól, hogy hogyan törtem össze egy szívet, nagyon.
Negyed éves egyetemista voltam, jó fél-háromnegyed évvel egy (talán túlságosan is hosszú) kapcsolat lezárása után, amikor az ember tengődik a nagy nihilben és az alkalmi kavarásokban, ha éppen van hangulata kimozdulni bármerre is. Ekkor történt, hogy egy házibulin összekavarodtam P-vel, aki 2 évvel fiatalabb volt nálam, édespofa, az a fajta nagydumás srác, akit mindenki imád a saját környezetében, akinek sok csajozós sztorija van, és akinek igazából még nem volt barátnője. Én is meglepődtem, de szerintem ő jobban, hogy kivételesen sikerrel járt. :) Aztán hazafelé menet -még melegében- megbeszéltük, hogy jó-jó, de annyira azért nem vesszük magunkat komolyan, elvégre egy házibuliban x sör után miértne alapon csókolózni nem feltétlenül egy életre szóló kapcsolat kezdete. Leginkább abban maradtunk, hogy nem maradunk semmiben, majd lesz ahogy lesz. És lett is. Nem azért, mert ránktört volna a mindent elsöprő szerelem érzése, de egyikünknek sem volt senkije, jól éreztük magunkat együtt, amúgy is közös társaságba jártunk akkoriban,így igazából nem volt okunk nem együtt lenni. Szépen lassan egyre jobban megszerettük egymást.
Mindeközben megjött a levél az egyetemtől, hogy "gratulálunk, megnyerte az egy éves külföldi ösztöndíjat", ami ekkor már nem tűnt annyira jó ötletnek, mint mikor megpályáztam.
Ugyancsak ekkortájt valahogy úgy alakult, hogy az egyetemi dohányzóban -ahol előadások helyett rendszerint naphosszat ücsörgött a kemény mag (értsd én is :))-, egyszercsak feltűnt R (új szereplő), majd másnap is jött, és azután is, míg végül oszlopos tagjává vált az ottani társaságnak. R borzasztóan szimpatikus volt nekem, elvarázsolt intellektusával, humorérzékével, nagyon szerettem vele beszélgetni. Aztán egyik nap elhívott egy buliba, ahova nem is akartam elmenni, sőt, először le is mondtam. Egyrészt mert volt már más programom aznap estére, másrészt meg mert kicsit túl direktnek éreztem a meghívást, és nem akartam semmilyen félreértést, hiszen nekem volt ugyebár barátom. Aztán az eredetileg tervezett 'x régi ismerős születésnapi bulija' tele volt tragikusan rossz arc emberekkel, így az ottani egyetlen értelmes emberrel menekülő utat keztünk keresni, néhány pohár bor után pedig már nem tűnt olyan rossz ötletnek az a másik buli. Küldtem egy sms-t R-nek, hogy áll-e még az ajánlat, és iziben jött is a válasz, hogy persze, hova jöjjenek értünk. És akkor, ott, amikor a barátnőm megkérdezte, hogy amúgy ki ez, és én elkezdtem róla mesélni, na akkor éreztem a gyomromban, hogy itt baj lesz. Természetesen a buliban nem történt semmi, nem az én stílusom, de minél többet találkoztunk, egyre jobban éreztem, hogy elvesztem.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kéne tennem, mi lenne az ésszerű, mi lenne a korrekt, és végül a következőre jutottam:
1, R-t elfelejteni, mert: igazából nem is ismerem, most utazom el egy évre, és így az egésznek semmi értelme
2, P-nek nem említeni a dolgot, hiszen nem történt semmi, legfeljebb gondolati szinten, most utazom el egy évre, ki tudja, hogy azalatt mi történik, addigra R már biztos nem fog vizet zavarni, de valószínűbb, hogy P sem vár meg, akkor most minek ekkora fájdalmat okozni neki.
Akkor ez jó ötletnek tűnt.
Aztán eljött a nap, kimentem. Végigbőgtem az odautat, és magam sem tudtam, hogy az elszalasztott, szerelemnek látszó -talán csak illúziót- sirattam, vagy a barátot, akivel az elmúlt 5 hónapban az időm nagy részét töltöttem, vagy talán mindekettőt, vagy szimplán csak magamat.
Mindenesetre P nagyon hiányzott, sokat beszéltünk, R pedig a megbeszélt 'majd levelezünk'-kel ellentétben úgy eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Idővel teljesen el is felejtettem ezt az egész butaságot, ami igen nagy megkönnyebbüléssel szolgált.
Aztán jött a honvágy, meg a hirtelenségem, és egyik este elhatároztam, hogy én márpedig most hazamegyek egy hétre meglepetésből, azonnal.
Haza is mentem, P úgy ölelt magához hosszú-hosszú percekig, olyan boldognak látszott, mint még soha. Én is az voltam. Tökéletesen telt a következő pár nap, mígnem -a P által szervezett welcome partim kellős közepén- jön egy sms R-től, valami olyasmivel, hogy "Nahát, nahát, itthon vagyunk és nem szólunk?! Hát szép. Itt ül az xy sörözőben az egész egyetemi banda, kapsz fél órát, hogy ideérj ;)" Végem volt. Minden, amit az elmúlt hónapban elfojtottam magamban, hirtelen hatványozottan tört elő, cseresznyévé ugrott össze a
gyomrom már mikor a feladót megláttam. De nem, nem lehet. Eltettem a telefont a táskámba, és higgadtan visszamentem a többiek közé. Próbáltam ott lenni, próbáltam mosolyogni, beszélgetni, de nem ment, tudtam, hogy mennem kell, mit mennem, rohannom, hogy látnom kell, hogy hiába van itt az összes barátom csak miattam, hogy ez mekkora égbekiáltó szemétség P-vel szemben, aki csak nekem és csak értem, de meg kellett tennem. Felálltam, egy mondatban elhadartam, hogy be kell köszönnöm az egyetemi pajtásoknak is, akik itt vannak nem messze, de egy óra múlva visszajövök, mindenkitől elnézést kértem, majd távoztam.
Beléptem a sörözőbe, ahol ültek, megláttam R-t, éreztem, hogy ő is ugyanazt érzi, és tudtam, hogy bármit teszek, ez elől már nem menekülhetek. Az egy órából végül kettő lett. A felszínen csak általános dolgokról beszélgettünk, de közben szavak nélkül már mindketten tudtuk, hogy két nap múlva, azon a házibulin, ahova épp meghívtak, mindketten ott leszünk, és ez lesz a mi nagy napunk. A söröző utáni mulatságra már nem tartottam velük, a (még megmaradt) tisztesség úgy diktálta, hogy visszamenjek P-hez és a barátaimhoz.
Két napom volt, szerettem volna mindent elmondani P-nek, de nem tudtam mit is mondhatnék. Sosem értené meg, hogy én tényleg hozzá jöttem haza, hogy én tényleg szerettem, hogy még most is szeretem, de ez a valami olyan, ami ellen nem tudok harcolni. Végül csak annyit tudtam mondani, hogy most inkább legyen vége, hogy valami megváltozott, hogy van valaki, aki miatt elbizonytalanodtam, és hogy igazából nem számít, és nem is történt semmi, de ha már egy pillanatra is elbizonytalanodom magunkban, az már rég rossz, és ezt így nem lenne korrekt folytatni, és hogy iszonyatosan sajnálom. Végülis amit mondtam, nagyjából igaz volt, csak nem a teljes igazság. Akkor úgy éreztem, hogy itt, ebben a szituációban, mikor két nap múlva úgyis eltűnök még 10 hónapra, a kegyes hazugság (illetve inkább a kegyes féligazság) sokkal kíméletesebb.
Másnap elmentem abba a bizonyos házibuliba, felejthetetlen volt. Nem történt semmi olyasmi, még csak nem is csókolóztunk, de mindketten maradtunk reggelig, úgy aludtunk el, hogy fogtuk egymás kezét. Igen, azt hiszem én erre mondom azt, hogy tényleg romantikus.
Aztán elutaztam, újra. Ekkor már nem tűnt el R, minden nap beszéltünk. De P sem adta fel. Úgy gondolta, hogy ha nem történt semmi, akkor nem kell, hogy vége legyen, és könyörgött, hogy de ő mindennél jobban szeret, és mindig elmondta, hogy de ő tudja, hogy nincs is vége, csak megzavarodtam emiatt a hülye külföld miatt. Végtelenül sajnáltam őt. Próbáltam kíméletesen a vége felé terelni a dolgokat, anélkül, hogy elmondom a teljes igazságot, amivel elképzelhetetlen fájdalmat okoznék neki, de egyre erőszakosabb lett, és akkor már nem csak felé volt bűntudatom, hanem R felé is, hogy nem vagyok képes egyértelműen lezárni ezt a dolgot, amivel valamilyen szinten mostmár nem csak P-t csalom meg R-rel, hanem fordítva is. Végül nem bírtam tovább, és az egyik ilyen beszélgetésnél kifakadtam P-nek, hogy értse meg, hogy vége, már mást szeretek, akkor is, ha fizikailag nem történt semmi, és ne bizonygassa az ellenkezőjét, hanem fogadja el.
Sose fogadta el, nagyon sokáig próbálkozott még kétségbeesett levelekkel, telefonokkal, mindennel. Abból a társaságból a mai napig nem áll velem szóba senki, sosem értették meg. Én voltam az első barátnője, az első szerelme, az egész dolognak nem volt előzménye, minden jól működött, és egyszercsak ilyen rohadék módon elbántam vele. Igaza van. A (volt) barátaimnak már kevésbé. Szerintem. De sajnálom, még most is. Ám ha újra élném az egészet, azt hiszem mindent ugyanígy tennék, mert tudom, hogy minden egyes nap megvívtam a saját kis belső harcaimat, és mindig a lehető legjóhiszeműbben jártam el. És akkor most kiabáljuk fennhangon egyszerre, hogy MNK! :) Meglehet. De ha ezen múlik, akkor vállalom, mert hiszek benne, hogy ha az ember találkozik a 'másik felével', akkor van olyan, hogy menni kell, bármi is az ára.
Apropó, másik fél: a külföldi ösztöndíjat 2 hónap után otthagytam, hazajöttem R-hez, és -most annak kéne jönnie ugye, hogy- boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. Nem, ez így nem teljesen igaz, de nagyon boldog néhány évet töltöttünk el együtt. Aztán -bár a mai napig nagyon jó barátok vagyunk-, de a párkapcsolatnak vége lett. De ez már egy másik szakítós történet.