Sziasztok!

Most olvastam a "Hogyan törtem ösze egy szívet, nagyon" című postot, és mivel egyszer kicsit hasonló helyzetben voltam, mint az ebben szereplő P., gondoltam, billentyűzetet ragadok.:)

21 éves voltam, tapasztalatlan, naiv, mikor az ICQ-n (ismeri még valaki?:P) megismertem egy kedves arab fiút. Sokat beszélgettünk, meséltem neki az országról, mert ösztöndíjjal ide készült. Nagyon intelligens, sziporkázó humorú, elbűvölő férfi volt már monitoron keresztül is, amikor pedig végre személyesen is találkoztunk (soha nem felejtem el az érzést), mintha villám csapott volna belém, elvesztem. Bár őt nem érte ilyen sokkhatás :), egyre többet találkoztunk, segítettem neki a lakáskeresésben, kicsit tanítottam magyarul beszélni, a végén már minden hétvégémet nála töltöttem (250 km-re laktunk egymástól). Úgy éreztem, ő az, akire vártam, megtaláltam a másik felem, hihetetlenül boldog voltam. Illetve voltunk, hiszen ő is ugyanígy érzett. Így telt el 2 év, csodálatos harmóniában, a távkapcsolat ellenére is, a családom is kedvelte.

Aztán beütött a mennykő.

Megismert egy nála kb. 10 évvel idősebb hölgyet (hmm, furcsa, még mindig más szót használnék rá legszívesebben...:D ), aki már az első pillanattól ellenszenves volt nekem (női megérzés?). Elkezdődtek a furcsa, addig nem tapasztalt dolgok: nem vette fel a telefonját, nem hívott vissza, sőt, volt, hogy lemondta a hétvégét. Valahol mélyen harsányan rikoltozott egy vészcsengő, de feltétlenül megbíztam benne még mindig, így nem szóltam.

Az a nyarunk is remek lett, meghívott a családjához, ők is megkedveltek, sokat beszélgettünk később is. Megint eltelt egy év, a következő nyáron, mind rendszeresen, hazament. Mikor visszajött, valami furcsa volt, de még nem tudtam, micsoda. Aztán, a Duna-parton sétálva, felötlött bennem egy szörnyű kérdés, és a választól kis híján ott estem össze: igen, meghívta a "hölgyet" magukhoz, vele volt otthon.

Ettől kezdve egyre romlott a helyzet: én majdnem beleőrültem a féltékenységbe, a telefonját néztem, mikor nem volt ott (tudom, csúnya dolog), találok-e valamit a nőtől (általában találtam)...ekkor kellett volna otthagynom. De nem tettem, annyira szerettem, hogy el sem tudtam képzelni, milyen lenne megint nélküle, pedig már semmi sem volt a régi. Veszekedtünk, a nőről áradozott, milyen okos, milyen ügyes (lehet, hogy a rokona a legkisebb ugrifülesnek...), piszkált, miért nem úgy öltözöm, miért nem olyan vagyok, mint a nő, én pedig, bár szenvedtem belül, nem szóltam, próbáltam megváltozni, mert minden mindegy volt, ha vele lehettem. Így telt el még egy év (a negyedik évünk), feltűntek más nők is, de elmondása szerint mindegyikük csak barát volt. A bizalmam már korántsem volt akkora, mint azelőtt, de hinni akartam neki. Aztán a szokásos hazautazás után egy gyűrűvel tért vissza, kvázi (bár kimondatlanul) eljegyzett. A dolog nagyon meglepett, főleg az előzmények után, de persze a fellegekben jártam, azonnal sutba dobtam minden gondot, problémát, hiszen mégis engem akar, engem!

Eljött a ramadán ideje, én, mint mindig, tiszteletben tartottam a dolgot, négy hétig nem találkoztunk. Mikor igen, első dolga volt közölni, hogy menyasszonya van (nem, nem a "hölgy", egy lány otthonról. Mert rájött, hogy igazából egy hazai lány tudja neki megadni azt, amit szeretne, mert a hazai lányok igazi nők. Ja, én nem? Köszi. Négy és fél évig mégis többé-kevésbé jó voltam?). Köpni-nyelni nem tudtam, gondolom felettébb értelmes arccal meredtem rá, mert megismételte. Ez volt az az időpont, amikor teljesen bekattantam, és ahelyett, hogy megőrizve maradék kevéske méltóságomat elküldtem volna a fenébe, eleinte személyesen, később otthonról öngyilkossággal fenyegetőztem, hívtam, írtam, szó szerint zaklattam...utólag nagyon szégyellem a dolgot, de akkor teljesen a döbbenet, a kétségbeesés, a cserbenhagyottság és a veszteség miatt érzett fájdalom rabja voltam (valóra váltak a legsötétebb félelmeim). Persze csak azt értem el vele, hogy végképp elhidegült tőlem.

Fél év múlva, mikor kicsit már lehiggadtam, képes voltam elmenni hozzá a cuccaimért...lelkileg felkavaró, fájdalmas találkozás volt mindkettőnknek, a búcsúszex (mert az is volt, üssetek:) ) a legérzékibb, legtöbb érzelemmel telített dolog volt, amit valaha átéltem - ő megint Ő volt, perzselve sirattuk-temettük egymást, a közös emlékeket, mindent, ami lehettünk volna, de már sosem élhetjük át. Erre a kis időre még visszakaptam azt a férfit, akibe belebolondultam, aztán hazamentem és örökre eltűnt, csak a hűvös távolságtartás maradt.

2 évig tartott, míg úgy-ahogy túltettem magam rajta. Azóta kislányuk született, gratuláltam neki, válaszolt is, ennyi.

Naiv kislányból felnőttem, cinikus lettem, sokkal bizalmatlanabb, megtanultam, hogy ha valaki menni akar, akkor el kell engedni, megtanultam, hogy senkit sem szabad túlságosan, akár magamat feladva szeretni, ha ő már nem szeret viszont, nem szabad ignorálni a nyilvánvaló jeleket és ostobán kepeszteni, hogy visszaszerezzek valamit, ami végleg elveszett, nem szabad megalázkodni valaki előtt, zaklatni meg pláne nem. Kőkemény lecke volt, de megérte. Azóta már mosolyogni is tudok. :)

Egy lány