A történetet nem igényel 18-as karikát semmilyen szempontból sem, ám a részemről egy kis lelki érettséget mindenképpen igényelt volna… Álljon itt egy baklövés története:

Már 4 éve, hogy ez a történet útjára indult, nagy középiskolai szerelem volt, ami hirtelen jött, és nehéz döntésekkel, nagyon nehezen is múlt el (bizonyára sokan nem értenék, hogy miért...)

Akkor ismertetem a rajtam kívül két szereplőt (na igen, akkor nem lett volna baj, ha egyszerre csak az egyikük lett volna jelen!), az akkori (mára már csak ex) barátom legyen mondjuk „R”, és a másik fiú aki egyszer csak, nem, hogy elvarázsolt, hanem kitépett, az addigra már megszokott hétköznapokból (akkor jártam együtt 1-1,5 éve „R”-rel, kapcsolatunkhoz hozzá tartozik, hogy szinte perce pontosan, ahogy félévesek lettünk, ő egy szomszédos országba költözött, és azóta is ott él), és egy olyan világba vitt magával, ahol tényleg rajta kívül nem létezett más, csak Ő,Ő,Ő és Ő. Hát akkor Ő legyen mondjuk „Cs”.

„Cs” az osztálytársam volt, illetve csak lett negyedik osztályra. Az első időkben, én úgy emlékszem, hogy nem tulajdonítottunk nagy jelentősséget egymásnak, sőt semmilyen jelentőséget sem tulajdonítottunk egymásnak. Aztán snitt (legalábbis az én emlékezetemben) és már jóban is voltunk. Ahogy ez szokott lenni, halálra maceráltuk és ugrattuk egymást, de jó volt, szerettem vele lógni (most is szeretek nagyon, ha van rá alkalmam :P – ezt a szmájlit küldöm neki sok szeretettel, és célzattal! - ő is olvassa ezt a blogot, és remélem, hogy ezt a bejegyzést is, és most egy nagy meglepődéssel az arcán ül a monitor előtt :) ). A tanulmányaim hagytak „némi” kívánnivalót maguk után, őszintén (ha már ezért vagyok itt) baromi szarul álltam, az is lógott a levegőben, hogy évet kell ismételnem, de aztán szerencsére ez nem így lett, de ebben nagyon sokat segített „Cs”, amellett, hogy pátyolgatott, még segített is az utolsó teszteknél, hogy tuti ami tuti átmenjek, erről az időről is vannak emlékezetes jelenetek a fejemben, pl.: 4. emeletre felrohanás, és a nyakába ugrás, hogy meg lett a matek, így tudom, hogy nem hangzik semmi extrának, de akkor ott abban szerintem már volt valami (legalábbis részemről). Nagyon, nagyon megszerettem az év végére, és elkezdtem ragaszkodni hozzá (amellett, hogy lett volna kihez ragaszkodnom) de nagyon. Ugorjunk arra a pontra ahol elmentünk szerenádozni. (Lepedőszaggató storyval (sajnos? :) hehe) nem tudok szolgálni, sőt még vad csókolózásokkal sem – egyetlen egyszer volt köztünk egy csók, az eseményeket megelőző szilveszter estéjén/hajnalán, ami azért elég meglepő volt akkor, de bizonyára jó :) – megadott egy olyan hihetetlen alaphangulatot az egész „kalandnak” az, hogy soha nem teljesedett ki fizikailag, – és mint később kiderül lelkileg sem – hogy totál észvesztés volt már akkor mikor megláttam, nem beszélve arról, mikor mellém sodródott valahogy. Huhh :)!!!

Szóval szerenád. Ami csak azért mérföldkő ebben, mert talán itt tudatosítottam magamban azt, hogy én nem csak azért szeretem őt, mert annyira jó barátom, haverom, és mert annyira szeretek vele nevetgélni, és hülyülni, hanem egyszerűen lehet, hogy többet érzek iránta?!?!?!? Aztán jöttek az érettségik (nekik, mert hát nekem miért is lett volna az is egyszerű, ha bonyolult is lehetett…) ami után egy Zöld Pardonos átmulatott este után, de leginkább alatt, a századik vodka red bull, után oda mentem hozzá és egyszerűen megmondtam neki, hogy részemről ez több, mint barátság. Feltehetőleg az elfogyasztott italmennyiség okán a válaszra nem nagyon emlékszem tisztán, de hát ő akkor mondta, hogy kb. „such is life” ezzel most nem tud, és nem is nagyon akar mit csinálni, mert ő nincs így vele. Feltehetőleg ez hidegzuhanyként ért, de hát nem nagyon adtam fel a dolgot. ( Ó fiatal lelkesedés!) Aztán beindultak a véget nem érő SMSek, reggeltől – estig, estétől – reggelig. Ez idő tájt sikerült egy olyan számlát összehoznom, amiből másnak aki minimálbért keres egy hónapig kell megélnie, meg is változott a számom, mert apukám bevonta az előfizetéses kártyámat :) hehe. Pont a minap hallottam meg egy próbafülkében állva az akkori SMS hangomat, és még az ütő is megállt bennem hirtelen, mert az a hang, az Ő. Ő jutott egyből az eszembe (de azt amúgy normál körülmények között, soha nem mondanám el neki, ha itt olvassa, akkor, hát igen :)…). Ne felejtkezzünk meg arról, hogy nekem ez idő tájt, még javában meg volt „R”, sőt a java még csak az után jött (összességében 4 évig ültünk egy hullámvasút kocsiban), akihez én kijártam továbbra is ugyanúgy, mint előtte, csak már nem tudtam megmaradni nála. Persze „Cs” egy úriember volt, mert nem akart keresni akkor (sem), mikor kinn voltam „R”-nél, meg alapból sem akarta, hogy tovább sodorjanak minket az események (gondolom én), azzal a tudattal, hogy nekem volt valakim akkor, és nem is futólag. Szóval kimentem, de nem volt jó kinn, nem volt jó, hogy Ő nincs ott. Hiányzott, és nem bírtam ki a megbeszéltek szerinti nem jelentkezést, amikor felültem a buszra, elindultam, és tudtam, hogy most esélyem sem lesz vele találkozni egy – két hétig, amíg haza nem jövök, már elkezdtem írni neki az SMSeket, és kinn is, amint egymagam maradtam egy picit, össze is zuhantam, hogy hiányzik, megbolondulok, és írtam neki. És visszaírt, és én írtam, és ő visszaírt, és én írtam… Aztán hamarabb haza is jöttem, mert nem volt jó így kinn lenni, nem csak a hiány okozta, szomorúság miatt, hanem, mert egy jó adag lelkiismeret-furdalás is csatlakozott a klubhoz. Amikor találkoztunk, szinte ismételgettem magamban azt, hogy ebből nem lehet több, mint ami van, sőt ennek sem kéne lennie. És le kéne zárni. Ezt 3 szót (miszerint „ Le kéne zárni”) szerintem életemben annyiszor nem mondtam ki, és nem írtam le mint akkor, de nem ment. Azaz ha akartam volna talán ment volna, de nem nagyon akartam. Olyan jó érzés volt Rá gondolni, olyan jó érzés volt vele SMSeket váltani, minden tök jó volt aminek köze volt akkor Hozzá. „R” persze érezte, hogy valami megváltozott, és gyanakodott is (mindig beletalált amúgy, szóval létezik az a bizonyos férfimegérzés is) Rá, de én tagadtam, mire ő nevetve csak azt mondta, hogy látszik… Többet talán nem is beszéltünk róla. Szóval a találkozók nagyon jók voltak, az a vibrálás ami volt, már, már a drogommá vált, ahogy Ő is. Jöttek a megoldások, hogy eltűnik az életemből, nem keres többet, nem ír vissza ha keresem, szar lesz, de ennél már minden jobb lehet. Persze én kerestem nem bírtam ki a gondolatát sem annak, hogy el akarja hagyni az életemet, és engem, és az SMSeket, a találkozókat, mindent ami azt az időszakot úgy megszínesítette akkor, és amire ha a 2004 eszembe jut, gondolok egyből.

Jöttek a sírás-rívások is (egész pontosan átsírt éjszakák) nagyon rossz érzés volt az, hogy tudtam, hogy Őt szeretem (mert akkor őt szerettem, vízöntő vagyok nem kell csodálkozni…), de „R”-t még sem tudtam ott hagyni. Őt sosem tudtam elhagyni, egészen addig amíg már nem akartam róla egyszerűen csak tudni (de ez már egy másik évszámhoz tartozó történet).

Az utolsó találkozásunkkor ha minden igaz, kaptam tőle egy levelet (ő is kapott tőlem, mert levél, és vers, vagy szöveg cserélgetés ment mindig mikor találkoztunk, amik azóta is meg vannak, hogy bizonyítsák azt, hogy tényleg megéltem egy ilyen hihetetlen felemelő, és intenzív érzelmet valakivel – Valakivel – úgy, hogy az ég világon semmi sem történt köztünk) amiben leírja, hogy „nem írja le, hogy mit érez irántam, de reméli, hogy tudom magamtól” – itt jön a kérdés, hogy akkor te miért nem tudtad magadtól, hogy én mit éreztem ?!?!?! –

És, hogy „itt a vége, de emlékezni fog mindig erre a köztünk lévő hónapokra” – szerinted én nem ?!?! :) És kaptam egy gyönyörű üveg rózsát, amit azóta is nagy gonddal őrzök az asztalomon. Aztán hagytuk, hogy elmúljon. Nem kerestük egymást (pedig tényleg dög nehéz volt). Mostanában vettük fel újra a kapcsolatot intenzívebben, és nem nagy meglepetésre az első találkozónkkor, szinte másról nem is beszéltünk, csak arról, hogy mi volt velünk akkor, és majdnem be estem az asztal alá, mikor kiderült, hogy nem tudta, hogy szerelemes voltam belé. (PUPÁK!!!!) Utána napokig motoszkált a fejemben, hogy basszus, talán többet kellett volna beszélgetni (és nem csak egyszerűen élvezni azt, mikor együtt voltunk), vagy talán több SMS-t kellett volna írni, vagy talán nem kellett volna szimplán ennyire nőnek lenni, és titokzatoskodni :) – bár szerintem ebben már semmi titokzatos nem maradt! ( Úgy fest szerinte pedig mégis…) és persze nem tudtam attól sem szabadulni, hogy „mi lett volna ha…”. Furcsa, mert jöttek-mentek azóta a fiúk, elteltek évek, és mégis, ami után elváltunk álltam a Gellért téren, és nem tudtam tőle szabadulni (megint), sem attól amilyen, sem attól amilyen volt, vagy amilyen lehetett volna. Aztán ez a láng megint elmúlt, nem sírdogálok utána itthon :)

És hát akkor az elköszönés a végére :

„Kedves CsacsiÖregPapó!

Itt az én utólagos április elsejei tréfám (nehogy a tiéd viszonzatlan maradjon :) ), amin utólag már mosolygok, de nevetni azért még mindig nem nevetek… :)!

Mamó”