Kedves Szakitshabirsz!

 

Gratulálok a bloghoz! Néha olvasom, sűrűbben is tenném, ám egy féléves baba büszke és állandó időhiánnyal küzdő anyukája vagyok, ezért elnézést, ha volt már ilyesmi levél.

 

Lényeg a lényeg: "elvileg" még ma is kapcsolatban vagyok egy sráccal, immár 12 éve, mert sosem szakítottunk. Ő legalábbis sosem közölte velem, hogy vége, hanem hagyta, hogy rájöjjek. Ha valami, akkor szerintem ez a leggusztustalanabb módja a szakításnak, és nem az sms.

 

A pikantériája a dolognak, hogy valószínűleg egy fiú miatt szakítottunk (volna)... ha már így divatba jöttek a bi- és homoszexes történetek.

 

Szóval 18 voltam, gimnazista, amikor megismerkedtem Krisztiánnal (ha olvassa, hát úgy kell neki.) Mások szerint hülye vagyok, de nekem bejött. A maga vad módján nagyon jóképű volt, és hát én sosem voltam jókislány. Kicsit bolondnak is tűnt, de nekem tetszett, hogy zűrös. Festett, bizonyára még ma is csinálja,  és ennek kapcsán jötünk össze.

 

Utolsó évünkben 100 éves volt a gimink, és együtt festettünk egy címert erre az alkalomra, akkor kezdtem érezni, hogy érdekel, addig szimplán a legvadabb volt a művészeti szakkörösök közül. Egészen a szalagavatónkig, tehát februárig hűtöttem magamban az érzést, másokkal ismerkedtem, stb., ami azért volt nehéz, mert közben összebarátkoztunk, nagyon jól megértettem őt.

 

A szalagavatónkon sikerült jól beállnunk, így kb. akkor tértem magamhoz, amikor egy sötét szobában összegabalyodva ügyködünk, de ruha még van rajtunk, legalábbis felül, és ránk nyit valaki. No, szét is rebbentünk gyorsan, hazabotorkáltam, aztán kb. egy hétbe telt, amíg szóba bírtunk állni. Ennek az volt a lényege, hogy barátok vagyunk, ez nem érdemes kockáztatni, felejtsük el, és különben is, már mindenki rajtunk szórakozik, ne adjunk rá alapot.

 

Egész az érettségiig a legjobb barátságban voltunk. Kerestük egymást, együtt készültünk. (Vélt) utolsó találkozásunk egy évzáró bulin volt, ennek későn lett vége, elment az utolsó busza, így felajánlottam, hogy aludjon nálunk. Sajnos közös szobánk volt a húgommal, így épp csak letettük a cuccainkat, és elmentünk kocsmázni. Kellemesen beálltunk mindketten, amikor is szerelmet vallott, én meg nekiestem, hogy mekkora hülye, ha előbb mondja, már rég összejöhettünk volna, mert én is. Aranyos dolog volt, nekem az első igazán olyan "nagy" szerelem.

 

Itt aztán három hónap járás következett, ami napról-napra furcsább lett. Már az első együtt töltött éjjel után össze-vissza volt az arcom harapva és szívva, vastagon ki kellett festeni magam a szóbeli vizsgákra. Aztán megismertem a családját, ami szintén kicsit furcsa volt (az anyja kötekedő természetű, és nem tetszettem neki). Nyárra a Balaton mellé költözött, szóval a háromból kb. 2,5 hónapot távkapcsolatban töltöttünk, de leveleztünk, telefonáltunk, és két hétre odaköltöztem hozzá. Ekkor megint egyre furcsább és furcsább lett a dolog, szex közben durva volt, élvezte, hogy fájdalmat okozhat. Ugyan megkérdezte, haraphat-e és én igent mondtam, de meg kell mondjam, nem erre gondoltam: kék-zöld voltam, és ő ennek örült. Egyre többet beszélt egy fiúbarátjáról, úgy vettem észre, nagyon izgatja a fantáziáját.

 

Közben én is elköltöztem otthonról, eljött az albérletembe. Próbált összehozni egy estét, amikor hármasban szexelünk vele és a barátnőmmel, de visszatáncoltam tőle, mert szar érzés volt. Láthatóan neheztelt, amiért elrontottam a mulatságát. Egyfolytában a fiúról beszélt, egyszer el is kezdtem sírni emiatt. Kérdezte, mi bajom, mondtam, csak próbálom megemészteni, hogy a barátom homoszexuális. Erre azt mondta: "legfeljebb biszex".

(Igen, tudom, ha már nem korábban, akkor végképp el kellett volna hajtanom a csipába, egy sürgősségi rúgással a seggében, de mint már írtam, szerelmes voltam és idealista, azt hittem, az ember minden fel tud áldozni a szerelméért - holott az összejövés után soha, egy percig nem éreztem magam jól ebben a kapcsolatban, és a szex is borzasztó volt, nem élvezetes.)

 

Ezek után hazautazott, nem telefonált, nem írt, én hívogattam, én kerestem. A telefont felvette ugyan, de totál jellegtelen dolgokról beszélgettünk, és ha kérdeztem, mikor jön megint, csak annyit mondott, mostanában nem. Utoljára a buszállomáson találkoztam vele, átutazóban volt, nem jött el hozzám, és soha, egyetlen szóval nem adta tudtomra, hogy már nem járunk. Az erőszakosság és a gyávaság gyakran társul, de ezt akkor még nem tudtam.

 

Hosszú évekig emésztettem a történetet, amíg minden összeállt. Először is a korábbi barátnőjével, aki szívatta, külsőre hasonlítottunk. Gondolom, az akkori sérülését élte ki rajtam, nem volt ereje hozzá, hogy a kapcsolatunkat ettől függetlenítse. Lehet, hogy tényleg kedvelt, de az anyja ráhatása biztosan benne volt, hogy "szakítson". Valóban volt benne egy kis biszex hajlam, de valószínűsítem, hogy hacsak el nem kapta valaki részegen hátulról, magától, eredendő gyávasága okán nem szállt be ilyenbe. Mert ő alapvonásként gyáva és gyenge volt, én meg naiv és fanatikus, ez vágta haza a dolgot.

 

Furcsa az élet, mert a férjem szintén Krisztián. Így bár magamban mindig erre a névre köptem évekig, most mégis a legédesebb a számomra. Szegény, amikor megismerkedtünk emiatt hendikeppel indult, de hamar leküzdötte. :-)

 

Ismételt gratulációm a bloghoz, és köszönöm a figyelmet.

 

Summarygloss